Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium, Sopron, 1921
10 táblabiró és Petrik Aladár képviselték. Az ünnepélyek sorozata reggel istentisztelettel kezdődött, a diákszövetségi közgyűléssel, délután a Deákkut avatásával folytatódott s este hangversennyel s tánccal végződött. A közgyűlés a Diákszövetség örökös tagdiját az eddigi 1000 koronában, az alapitó tagdijat az eddigi 100 koronában, a rendes tagdijat évi 20 koronában állapította meg s meleghangú felhívást intézett islcolánlc volt tanítványaihoz s barátaihoz, hogy a szövetségbe való belépéssel annak nemes célját egy Diákotthon létesítését támogatni szíveskedjenek — Az ünne- # pélyek legmeghatóbb mozzanata a templombavonulás volt, maga az élő, megelevenedett história, úgy, hogy nem lehetett meghatottság nélkül, száraz szemmel nézni. Az ősi liceum udvarából a régi deákkuti vármegye selyemzászlójával az élén indult el a hosszú menet, melyet püspök urunk este tartott beszédében eképen jellemzett: „Elől a fáradtabb járású öregek, akiknek fejére a tél derét vetette az idő, kik maguk előtt alig látnak iminár várnivalót, hanem csak az emlékezetben élnek. Azután jöttek az idős, de még munkában álló férfiak, azután mindig fiatalabbak jöttek, végre a legfiatalabb generáció. És mentek kettős sorokban, halk, csendes léptekkel, úgy, mint valamikor régen-régen az iskola falai körül a templomba. Az arcukon elsimította a mindennapi nehéz gond redőit az áhítat. Örömtől sugárzott a szem és mégis a pillák alatt nehéz könny csillogott __A lelkek megteltek hálával. Lemérték, m ennyi mindent kaptak, drága kincset, lelki értéket, irányítást, Útmutatást és most eljöttek, hogy lehajolva megcsókolják az édesanya kezét. Hogy még egyszer lábai elé ülhessenek. Hogy áldó kezének simításával menjenek vissza életük munkamezejére .... Az emberi élethivatás hófehér selyemzászlója alatt igy lépeget az iskola falai körül múlt, jelen és jövendő. Elől az öregek, kik legelőbb érkeznek haza. Azután a meglettek, kik mögött nagyobb az élet, mint előttük. Azután a fiatalok, kik előtt még a tavasz teljes pompájában ragyog. De a templom felé vezető ut egy és ugyanaz. Életünk csak akkor lehet áldottá és tartalmassá, ha az iskola falai körül gazdagodott lélekkel, nemes szívvel és jellemmel az Istenháza és a nemzeti dicsőség temploma felé vándorlunk.“ Ennek a szivet-lelket eszményi magasságokba emelő ünnepélynek mintegy epilógusa volt 10 nappal később, július 8-án a Deákkutnál egy másik ünnepély. A líceumnak ez évben érettségi vizsgálatot tett tanulói búcsúztak el ott a kies völgy ölén, a csobogó forrás mellett nem nagyszámú, inkább intim közönség jelenlétében az intézettől, tanáraiktól, egymástól, Sopron városától s benne mindattól, amihez őket a ragaszkodás fűzte. A tanári kar nevében viszont az igazgató, az Ifjúsági Diákszövetség nevében Hetvényi Lajos elnök búcsúztatta el őket szívből jövő, szívhez szóló szavakkal. Azután fogadalmat tettek, hogy hívek maradnak az intézet tradícióihoz s a Líceumi Diákszövetséghez s erre való „emlékezetül“ sorban mindnyájan ittak a forrás
