Evangélikus egyházkerületi liceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1907

15 tartalom nélkül, üres leeret, — mint ilyen méltánylásra, vagy éppen ünneplésre jogcímül alig szolgálhat. Mégis — alig vonhatjuk kétségbe — ha valamely intézmény negyedfél ázáz esztendő viharaival — s a mint iskolánk története igazolja — nem ritkán az életfájának törzsét sújtó villámaival dacolva, még áll, még él. még virul, ez a szervezet olyan szívósságáról, olyan ellenállási képességéről, oly belső életerőről tanúskodik, mely önmagában bírja fennállásának és fennállása mél­tánylásának jogosultságát. És — ha az éveket nemcsak számláljuk, hanem mérlegeljük is, ha a negyedfélszázad keretébe foglalt tartalmat latolgatjuk, — akkor büszkén hirdetem, — hisz nem szólok mint tanár a jelenről, csakis mint volt tanítvány a múltról — akkor líceumunk bátran kelhet versenyre mindazon társintézetekkel, melyeknek áldásos munkásságához, a hazai közoktatás, az egyházi nevelésügy terén, az ép. egészséges örvendetes fejlődés úttörő vagy útmutató jelentősége fűződik. Tisztelt hallgatóság! évek jönnek, évek múlnak. A mi a muló- ban maradandó, — az idő zúgó, zavaros vizei felett lebegő örök, isteni szellem. Itt, e helyen, most, ez órában, mintha a múlandó a maradandóval találkoznék, mintha a mult a jelennel, a jelen a jövővel ölelkeznék! Jelképes alakban tárul fel lelki szemeink előtt az időfolyam hullámai e sajátságos találkozásának jelensége, ha megszólaltatjuk a köveket, ha figyelünk a kövek néma, tanulságos beszédére, melyekből e csarnok épült. A fal* amott — a holtak birodalmának határszélén emelkedik! Ezrek alusznak ott, köztük sokan, igen sokan, kik századokon át hordták össze a porszemeket, mind magasabbra emelvén a múzsák e templomának falait. Az ünnepi hangok, melyek innét, a tőszomszéd­ságból, csendes kamarájukba hatnak, tán néhány pillanatra felébresz­tik. De látva, hogy hitbuzgalmuk féltett emléke felett az unokák hálás kegyelete őrködik, ismét nyugalomra hajtják fejüket, folytatva édes álmukat. Emitt, az iskolánk udvara szélén emelkedő fal a jövő reménye, a nyüzsgő pezsgő ifjúság életkedvének víg zaját veri vissza, — szegélyezi azt a tért, mely a munka, a jövőre való előkészülés műhelyébe vezet. * A líceumi tornacsarnok, melyben az ünnepély lefolyt, a soproni egy­házközség régi temetője s az iskola udvara szélén áll.

Next

/
Thumbnails
Contents