Evangélikus egyházkerületi líceum, államilag segélyezett főgimnázium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1904
lé egy szerelmi regénynek szerencsés és igazságos befejezését nyújtják, értéküket és hatásukat csak emelik. A költő büszkén, boldogan adja tudtára a világnak, hogy véget értek szenvedései és elnyerte szíve vágyát. Örömittas boldogságában keblére szeretné ölelni az egész világot, hirdetni üdvét napnyugotnak, napkeletnek, hogy vele örüljön a mindenség. Halljátok! kik esmérótek Keserveit éltemnek, Kik szántatok s részt vevétek Gyötrelmiben szívemnek: Őrüljetek, hív barátok ! Boldoggá lett éltemen, Áldássá lön a vad átok, Mely függ vala szívemen; Halljad s érezd, föld s levegő! Enyém, enyém örökre ö! — Hála, Lizám, szívednek — Sorsom! Rendelésednek! Múzsáin, te, ki zokogással Töltéd a természetet, Töltsd most örömkiáltással Napnyugotot — keletet! Patak! Ittad siralmimat? Most örömim könnyét idd ! — Zephyr! Hordtad panaszimat? Most örömöm hangját vidd! — Ámor látván hívségemet, Üdvözíté szerelmemet: Az égbe fölemele, Hol Psyche van ö vele. Megbánja, visszavonja mindazt a panaszt, átkot, mi vad szenvedéseiben ajkát elhagyá. A szerelem volt átka, a szerelem lett bolgogsága. Fájdalmimban átkoztalak, Midőn kínzád kebelem; Dicsérlek most és áldalak, Boldogító Szerelem! Kifizetéd uzsorával Sérelmiért szívemet, A boldogság méz-árjával Borítván el létemet; Már majd alig viselhettem, Öröm minden lehelletem,
