Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901

értelmében. Midén a közép- és főiskolai közoktatás földje a megélhetés gondjának töviseit buján, az elismerés babérjait éppen nem termé, akkor lépett ő, a kitűnő tehetségekkel megáldott, alapos készültségi! ifjú, e hálátlan munkatérre. A hivatásáért való lelkesedés kincsesházában, tanítványai szeretetében s tiszteletében keresett s talált kárpótlást a külső javakért, melyeket a világ a tudomány fiától szűkkeblűén megtagadott.

Ha újabb időben a viszonyok e téren jobbra fordultak, azt bizonyára nagyrészt a régi gárda azon tiszteletreméltó vitézeinek köszönhetjük, kiknek önzetlen, önmegtagadó, áldásos munkássága a tanári állás iránt köztiszteletet, az oktatásügy iránt közérdeklődést keltett.

Midőn Kárpátoktól Adriáig visszhangot keltett az ország szivéből kiadotthazafias jelszó: »Talpra magyar, hí a haza!« —ö a délutáni iskolai előadások végeztével a könyvet a karddal cserélte fel, élére állva az érettebb ifjak lelkes csapatjának, mely a haza védelmére készülvén, fegyverforgatásban gyakorolta magát.

S midőn az, ki magyar hazafias érzületéről szóval-tettel bizonyságot tett, a büntető törvény kérlelhetlen szigorát vonta magára, — midőn e város mindegyik tanintézetében elnémult a magyar szó, — ott, a lyceum ősrégi falai között, a n em z e ti genius akkor is szabadon bontogató szárnyait, a nemzeti nyelv akkor is diadalmasan folytató hóditó útját. S a ki e merész vállalat sikeres folytatásában a vezérszerepet játszotta, az Müllner volt.

Erről emlékszem meg most, e koporsó előtt és még sok egyébről kellene megemlékeznem, ha érdemileg lehetne itt méltatnom azon férfiúnak iskolaügyünk fejlődését irányító működését, kihez most kegyeletes szívvel, reszkető ajakkal az utolsó istenhozzádot intézzük.

Isten veled, Isten veled. Mi, tanítványaid, a tanítványokból lett tanártársaid, közelben-távolban nagyszámú tisztelőid nevében, áldjuk emlékezetedet. Aludjál, ki »a nap terhét és hévségét hordoztad«! Pihenj, a nagy űt fárasztó munkája után!

Vihar, vonulj el sírja felett, zúgó szél ne zavard nyugalmát! S ha majd a tavaszi zéfir enyhe lehelete virágot varázsol nyugvó ágyára, zarándokoljunk oda, hol a húsvéti angyal ama vigasztaló, biztató és serkentő szóval üdvözöl: »ne keressétek az élőt a holtaknál!«

2. Már sajtó alatt voltak az előző sorok, midőn Győrből azt a megrendítő hirt vettük, hogy tét hi Kar say Sándor, a dunántúli egyház- kerületnek kiérdeműlt püspöke, egyházunk legjelesebb oszlopembereinek

§4