Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901

hogy »az oredeti kettős hangzó második eleme mássalhangzóba megy át, ha utána rövid hangzó következik.« [113.1.] Csakhogy e szóknak a v-és alakjok az eredeti, nem a kettős hangzós; emez csak amabból fejlődött; a kettős hangzóból aztán hosszú hangzó lett. A fejlődés iránya e szerint ez: lov-lou-ló. Tévesen magyarázza továbbá a fej szót; úgy gondolja t. i., hogy e szóban eredetileg j-és diphtongus volt (ei); a diphtongus második eleme aztán magánhanhagzó előtt, j-be megy át. A fő szó magánhangzója azonban Setälä szerint v beolvadásával magyarázandó a féve alakból, mely a magyarság egy részében fé, más részében fő lett. A fej pedig a leggyakrabban szereplő 3. sz. analógiájára keletkezett (T. M. Ny. 73); vagy más magyarázat szerint (Nyk. XXV. 183) az eredeti ií (v. ö. magyar fej ~ T. V. páífk) megmaradt fejleménye.

A diftongusok fejlődésének a tárgyalásában először is az tűnik fel, hogy Riedl szerint a régi magyar nyelvben igen sok kettős hangzó szerepelt; ezek a kettős hangzók idő folytán, még pedig a magyar nyelv positiv történetének a folyamán hosszú hangzóvá fejlődtek.

Továbbá a mit a kettőshangzók kerülésére vonatkozó tárgyalással kapcsolatosan hosszú magánhangzóink történetéről megtudunk, természetesen mindaz nagyon hiányos. Egyrészt, mert nem tesz különbséget a tőszó hangzói és a tön túl eső hangzók fejlődése között; főleg pedig, mert csak egy-két nyelvemlékre van tekintettel; a rokonnyelveket ellenben mellőzi. Hozzájárul ehhez még az is, hogy a változások demonstrálására idegen szókat is felvesz, holott ezek hangalakjának a fejlődése rendszerint külön utón megy végbe.

De lássuk tételeit:

»1. ai, aj; ei, ej — é.«

A tőszótagban végbement ilyetén hangváltozásra csak idegen szót tud felhozni például, (Zeiger—cégér), eredetit nem, és ez természetes is, mert tőszótagbeli é eredeti magyar szókban a magyarnyelv külön életében aligha vált ki aj-ej szótagból.

A legközelebbi rokon nyelvekkel való összehasonlítás ugyanis azt mutatja, hogy a töszótagbeli zártabb é, a melyet Balassa szintén ei diph- tongusból származtat, már kezdettől fogva zárt, sőt részben a mai foknál is zártabb, hosszú hang volt mindenkor. (Nyk. XXV. 173) A másik eredetileg nyiltabb é hangnak pedig már a legközelebbi rokon nyelvekben is nyiltabb hang felel meg; az tehát épen nem diphtongusnak a származéka.

A töszótagon túl meg a jelzett diphtongusokból nem pusztán é, hanem i hang is lett, a mint azt alább Riedl is megemlíti, (taneit-tanít).

26