Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901
24 rázata azonban téves. Hogy e töveknek véghangzója ragok és képzők előtt hosszú, annak nem a gyökszó biztosítására irányuló törekvés az oka, hanem egyszerűen az, hogy e szók eredetileg ragtalan alakjokban is hosszú hangzóra (á, é) végződtek, kivéve azokat, a melyek később mentek át e szók analógiájába, mint az atya szó is. [T. M. Ny. 286 1.] Ilyen feltűnő jelenség továbbá az, hogy a -vány, -vény, -mány, -meny képzők kéttagú tőhöz kötőhangzó nélkül, egytagúhoz kötőhangzóval járulnak. Miért? Riedl ismét azt feleli: a kéttagú tő elég súlyos ahhoz, hogy azt a súlyos képzőt megbírhassa; az egytagú azonban nem bírná el, ha kötőhangzóval nem bővülne. A magyarázat megkapó, de ismét nem helyes. Először is: a-mány, -mény képzőre áll az, hogy egytaguakból mindig kö- töhangzóval képez szót; de ez aztán csakugyan »feltűnő, s megmagyarázhatatlan.« A -vány képző már egytagú tőkhöz is járul kötőhangzó nélkül: járvány, állvány. Aztán mit szólnának a súlyegyenhez a »terjeszteni, mondandótok, terjesztendetek« stb. stb.-féle alakok, a melyekben a mondaná, terjesztend tövek bizonyára Riedl szerint is elég súlyosak volnának, mégis megbővülnek a kötőhangzóval. Abban ismét igaza van, hogy a -dalom, -delem, képző előtt mindig van kötőhangzó. De az már más kérdés, hogy »erősítés« czéljából szerepel-e. A képző keletkezésének a magyarázata (T. M. Ny. 485) mást* mond. Ha a -dalom, -delem képző csakugyan az -alom, -elem-bői keletkezett oly módon, hogy ez kezdetben -d képzős igékhez járult (rí, riad, riadalom), akkor az a kötőhangzó már a »könnyű« d képző előtt is ott volt, holott erősítésre nem lehetett szükség. Még csak a míveltető képzőt vegyük. Igaz, hogy a -tat, -tét »rendesen« kéttagú, az -at, -et pedig egytagú igetövekhez járul; de nem mindig, mert az ellenkezőre is van példa: jár-tat, iit-tet: felejt-et, nyomorog, nyomor-gat, csikorog, csikorg-at. S ha áll az, hogy a nyelvésznek kell a legszigorúbb indukcziót zsinórmértékül venni, már az eddigiek is eléggé megdöntik Riedlnek a súlyegyennel való egész operálását. Még inkább kitűnik e magyarázat mesterkéltsége azokból a példákból, melyeket a ragozás köréből hoz fel. Említi a lába és lobom alakokat; a 3-ik személyben az a rag el- homályosulásának nincs helye, tehát nem mondhatjuk : lábo; de ha a rag m-el súlyosbodik az első személyben, akkor már az a o-ba megy át: lá- bom. Mert »ha a rag hanganyaga egy mássalhangzóval bővül, ugyanazon arányban egy fokkal gyengül annak hangzója.« Csakhogy az indukczió ismét merész. Igaz, hogy az irodalmi nyelvben a 3. sz. lába, háza, de
