Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901
14 jak először a ó-t, utána az m orrhangot. Ugyanezt a kísérletet megtehetjük bármely explosivával; tisztán halljuk a gy-1 is. Ez tehát csak egyszerű hang lehet. Míg ha valamely diphtongussal teszünk ilyen kísérletet, más lesz az eredmény. Ha oly módon zárjuk el a szájüreget, mintha a cs ejtéséhez készülnénk s az orrüreget megnyitjuk, nem cs, hanem í-féle hangot hallatunk. Ez tehát már nem egyszerű hang, hanem diphtongus. A mássalhangzó diphtongusokon kívül ma különbséget tesznek hosszú és kettős mássalhangzók között. Ezt a különbséget Riedl nem teszi meg. Azt mondja ugyan, hogy »két egyenlő mássalhangzónak összeköttetése hosszú hangzónak telel meg«; példái között is akad egy, a meljben a mássalhangzó mai értelemben nem kettős, hanem hosszú volna; beszéli (beszédl); de hogy ő tulajdonképeu csakis kettős mássalhangzókra gondol, azt elég világosan tudtunkra adja példáival is: jobbak, házzal. Abban pedig szintén téved, hogy a h-1 nem tartja megkettőzhetőnek. Különböző mássalhangzók összetétele szerinte a vocalis diphtougusnak felel meg. Ez a megfelelés nem valami szembeötlő. A vocalis diphtongu- soknál két magánhangzó Riedl szerint is egybeolvad; itt meg két mássalhangzónak puszta egymás mellé kerüléséről van csak szóA mit még a mássalhangzók kapcsolatáról mond, abban egyetértünk vele. Igaz, hogy magyar szó több mássalhangzóval nem kezdődhetik; hogy hangtorlatnak csak a szó közepén van helye két magánhangzó között, meg a szó végén; itt is a szokott kapcsolat az, hogy a folyékonyra kövekezik a néma. A hangok után a szótag és a szó tárgyalása következik. A szótagot Riedl úgy határozza meg, hogy az »egy hangzónak egy vagy több mássalhangzóval összeköttetése által származik.« A magánhangzó természetesen magában is alkothat szótagot. Ez az értelmezése a szótagnak a magyar nyelv szempontjából helyes ugyan, de phonetikailag nem állhat meg. A szótagnak legfontosabb részét, úgynevezett sonans ele. mét a magyarban mindig vocalis alkotja; e nélkül a magyarban szótag nem ejthető; van azonban akárhány nyelv, a melyben vocalis nélküli szótagok is vannak. Azért hangtanilag az a mai meghatározás a helyes, hogy a szótag egy lehellet kibocsátással képzett hangok csoportja. [T. M. Ny. 31.1.] Igen fontos és jellemző a consonans elem elhelyezkedése a sonans elem körül. Ezt a kérdést hangtanunk csak érinti, a mennyiben megkülönbözteti a nyílt és zárt szótagokat; azokat pedig, a melyek mássalhangzóval kezdődnek és végződnek is, körülzártaknak nevezi. Tehát a szótagnak inkább csak végződésére tekint, pedig sokkal jellemzőbb ennél a szótag eleje.
