Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901
25 az első személy is: lábam, házam. Nyelvjárásiig meg nemcsak az első személy lobom, házom, hanem a 3-ik is: lábo, házo. Világos tehát, hogy a súlyegyen fentidézett követelményéről tényleg sem az irodalmi nyelv, sem a nyelvjárások nem tudnak. Hivatkozik még Riedl a -ja, -je, és -a, -e birt. személyragokra is, azt állítván, hogy a -ja, -je csak nehéz törzshöz járul, az -a, -e pedig könnyű törzsekhez; tehát lehetséges: útja, lúdja, de csak: uta és luda. Azonban ez utóbbi alakok irodalmiig így ma már egyáltalán nem fordulnak elő (csak: útja, ludja). A régi nyelvben az -a -e gyakori használatú volt még azért, mert a rag másik alakja akkor nem volt meg. A j eredetileg hiatus töltelékül szerepelt; később a nyelvtudatban az a-e hanggal összeforrott. S a mi a mai használatát illeti, a tény az, hogy magánhangzón végződő törzshöz majdnem mindig -ja, -je alakban járul. íme Riedl meg akar magyarázni olyan változásokat, a melyek ma is »feltűnők, megmagyarázhatatlanok.« De maga bevallja, hogy csak »meg akarta érinteni a dolgot, nem pedig kimeríteni, »jól tudván, hogy az itt előadott törvények csak a nyelvnek egyes jeleneteire, nem pedig minden szóalakra alkalmazhatók.« Ha magyarázatai nem sikerültek, azon legkevésbbé sem csodálkozhatunk. Hiszen a -mány képzőről a T. M. Ny. is csak azt az alaki tekintetben érdekes észrevételt teszi, hogy az egytagúnkból mindig kötőhangzóval, a kéttaguakból anélkül képez főneveket; azzal, hogy e jelenségnek mi az oka, egyáltalán nem foglalkozik. A hangváltozások másik faja: a beszéd-szervek alapján fejlődött változások. Ezek alatt Riedl azokat a változásokat érti, a melyeket a kellemes, illetőleg kényelmes hangzás (e kettő ő szerinte egy; 1. 95 1.) utáni törekvés szül. E változások közül első sorban a kettős hangzók változásaival foglalkozik. Hogy a kettős hangzók kerülését nem lehet a kényelemszeretetből magyarázni, azt megértjük, ha meggondoljuk, hogy a különben kényelmes kiejtésre hajló dialektusok több diphtongust fejlesztettek. Riedl ismét okát akarja adni olyan változásnak, a melyet még ma is független hangváltozásként ismernek, (T. M. Ny. 46) a mi más szóval azt jelenti, hogy a változás oka eddig ismeretlen. Közelebbi figyelemre méltó most már az, micsoda diphtongusokat tesz fel Riedl a régebbi magyar nyelvben s mivé fejlődtek azok ő szerinte a nyelv későbbi életében. Hangtanának ebben a részében voltakép hosszú magánhangzóink történetét adja. Itt mindenek előtt egy tévedését kell helyreigazítanunk. A havat, lovat-féle szókban eredeti hangzónak kettős hangzót vesz fel s azt mondja:
