Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1901

mássalhangzók teszik zártabbá az előttük álló hangot. De a legtöbb esetben független ez a hangváltozás. A kiejtés egyszerűen megindul valamely irányban és sok ingadozás után végre megállapodik.

E szerint Riedl ezt a különben oly nevezetes tételét kevés számú s egyoldalúan választott példára alapította s helytelenül a hangsúlylyal hozta kapcsolatba. Mind a mellett igen figyelemre méltó ez a kérdés, mert Riedl után többen is foglalkoztak vele. így fóképen Simonyi Zsigmond, a ki vizsgálódásai alapján a hangtan érvényes tételéül mondotta ki, hogy rövid magánhangzóink az Árpádok korában a mainál egy fokkal zártabb ejtésüek voltak.

Újabban ismét többen is foglalkoztak a kérdéssel. Szinnyei József dr. egyik akadémiai felolvasásában. (»Hogy hangzott a magyar nyelv az Árpádok korában?«) kétségbe vonta a fentebbi tétel általános’érvényességét és vizsgálódásainak eredményeként kimondotta, hogy ez a tétel tarthatatlan; »az Árpádok korabeli magyar nyelv hangzása a mostanihoz sokkal közelebb állott, mint eddig hittük.« Ugyanerre a meggyőződésre jutott Munkácsi Bernát is. (»A magyar magánhangzók történetéhez.« Nyk. XXY.) Szerinte a hangemelkedés megvolt ugyan a magyar nyelv valamely ősi korszakában; az Árpádkor óta azonban igen csekélyét változott a magyar nyelv. [Nyk. XXV. 282.] De a régi elméletnek is akadt híve újból. (»A tihanyi apátság alapitó levele, mint a magyar nyelv legrégibb hiteles és egykorú emléke.« Nyk. XXV. Szamota István.) Ennek három pontba foglalt ellenvetéseit czáfolja Szinnyei József dr. egyik újabb akadémiai felolvasásában. (»Középkori nyelvemlékeink olvasása.« Nyk. XXVII. 3—4 füzet,) s ismételten kimondja, hogy »a magyar hangtannak az a sokat emlegetett sarkalatos tétele bizony teljesen tarthatatlan.« Egyszersmind középkori nyelvemlékeink olvasására a következő szabályokat állapítja meg:

»1. Az o-val nem váltakozó rövidhangot jelölő a betű körülbelül a XIV. század közepéig nagy valószinüséggel illabiális d-nak olvasandó. 2. A rövid hangot jelölő o és u (v, w) betűknek nem szabad általában mai hangértéket tulajdonítanunk; az o hangértéke részint a, részint o, az u (v, w) hangértéke pedig részint o, részint u. 3. Hogy mely esetben mikép olvasandó az o és u, azt legfökép a későbbi nyelvemlékekből és az élő nyelvből megállapítandó kiejtés szabja meg.«

A fejlődésbeli lassúság jellemző az ural-altai nyelvekre általában, de különösen a finn-ugorságra. Csodálkoznunk kellene, mondja Szinnyei, hogy olyan jelentékeny hangváltozás, a minőt a régebbi telfogás állít, oly rövid időn ment végbe a magyar nyelvben. »Itt csak Írásbeli változás történhe21 _