Evangélikus egyházkerületi lyceum, államilag segélyezett főgymnasium és bölcsészet-theologiai főiskola, Sopron, 1900
17 sem, ez csak az arany idők oktalan álma, nem komoly valóság. De azok voltak azért, mert a vallás, illetve annak képviselője bírt elég tekintélylyel s a büntetés nagyságától való félelem elég elrettentő erővel, hogy az intézmény szentségét megőrizze. A büntetés szigorúságát eléggé mutatja a XII. tábla fentebb idézett törvénye is. Bizonyos azonban az is, hogy a folytonos együttélés a patronus és családja, valamint a cliens és annak családja között az összetartozás érzését annyira kifejleszté, hogy az hasonló lett a rokonsági kötelékhez s nagy befolyással volt arra, hogy a törvénynek szigorúságát ritkábban kellett alkalmazni. Erezte mindkét fél, hogy egymásra vannak utalva s ez az érzet mindkettőjükre egy általános kötelességet rótt, a hűség kötelességét. Oly lényeges vonása ez a clientelának, hogy némelyek ezt egyszerűen a kölcsönös hűség viszonyának tekintik- S valóban ilyenként tünteti fel a már többször említett XII. tábla törvénye is, mely tiltja egymás megcsalását, tehát a kölcsönös hűséget parancsolja. Épen ez a vonás az, mi a clientelának bizonyos eszményi jellemet kölcsönöz s oly vonzóvá teszi szemben a későbbi, különösen a császárkori hasonló intézménynyel, melynek alapja egyfelől az önzés, másfelől a hiúság s melynek a kegyelethez, hűséghez semmi köze. A hűség a kölcsönös kötelességek egész sorozatában nyilatkozott, melyek mind szorosan hozzátartoztak a clientela lényegéhez. A patronus- nak első és legfőbb kötelessége volt clienseivel szemben a védelem. Megkellett azokat védelmeznie mindenféle erőszak és jogtalanság ellen bárkivel szemben. Védelmeznie kellett, mint katonának fegyverével a hántások ellen, mint bírónak a kezében lévő hatalommal úgy, hogy igazságot kellett neki szolgáltatnia még saját cognatusaival, azaz sógorsági rokonaival szemben is. »Clientem tutandum esse contra cognatos.«*) Később, midőn az állami élet lassanként kifejlődött s az eddig a családfők jogában levő bíráskodás egy része az állam hatalmába ment át, ha törvényszék elé idézték a dienst, ott is a patronusnak kellett védnie »ütés pro clientibus iniuria aifectis suscipere . . . . et eorum causam contra accusatores sus- tinere.«**) s mivel sokáig Írott törvények nem voltak, hanem csak bizonyos traditio, mely, miként Athénben Drakon, illetve Solon előtt, a patríciusok családjaiban apáról fiúra szállttá át a törvényes formulákat, azért a patronusnak közölnie kellett cliensével még a törvény titokszerü formuláját is, melylyel az perét megnyerhette. »Oportebat patricios suis clientibus *) Aulus Gellius. XX. 1, 40. **) Dion. II. 10; Svet. Aug. 56. Hör. Ep. II. 103.
