Evangélikus egyházkerületi lyceum, Sopron, 1890
15 tetni engedi a szellem nagyságát, mely e gyenge testben lakozott, sejteti alapját a köztiszteletnek, mely környezé. Ki volt ő? — Kell-e mondanom? — Kis Jánosunk! A másik kép feltárja előttem szép ifjúkorom egy lélekemelő, lelkesítő mozzanatát. Mint most itt e díszes terem, — ott, iskola- épületünk ünnepi helyisége, gyülekezési helye egy hálás, elnéző nagy hallgató közönségnek. Sürög-forog az ifjúság, első szárnypróbálgatásait mutatja be a prózai valóságból az ideál csodavilágába emelkedett ifjúi szellem. Forr ereinkben a pezsgő vér, dobog kebleinkben a reszkető szív, az első szószékláz krízisén átesünk és — boldogok vagyunk! Mélyen tisztelt közönség! Mint az esőcsepp és napsugár egymással egyesülve, feltárja előttünk a szivárvány kápráztató jelenségét: úgy folynak össze e két nyájas képnek egyes vonásai, egymást feltételezve s egymást kiegészítve; úgy olvad egybe az egyiknek, a másiknak is alaphangja egy egységes, összhangzatos harmadik képpé, — s ez Kis János és alkotása: „a magyar társaság.“ E szó juttatja kifejezésre ez ünnepélyes pillanat jelentőségét, de kijeleli egyúttal a határt is, melyet — hacsak Kis János irodalmi érdemeinek felsorolásával egy, csekély erőmet meghaladó s lyceuini ünnepélyünk keretét illetéktelenül tágító feladat megoldására nem akarok vállalkozni — túllépnem nem szabad. — Tagadhatatlan, hogy a reformeszme, mely jeleseink ajkairól hangzik, a közjó előmozdítása érdekében kifejtett munkásságuk annál mélyebb nyomokat szokott a közélet terén hátrahagyni, minél magasabban áll az egyén, ki az eszmét képviseli. A harmat üdíti a lankadt virágot, a magasból aláömlő eső uj életre kelti, megmenti a hervadásnak indult növényzetet. De az áldást árasztó felhők az alulról felfelé szállott gőzökből alakulnak, esőt hullatva, csak visszaadják a földnek, mit a földtől vettek. A szellemi miveltség, melynek legbiztosabb hévmérője a nemzeti irodalom, alulról terjed fölfelé. Áldva említjük a »legnagyobb magyar« merész, dicső, közhasznú alkotásait, gyönyörélvezettel szemléljük a drága gyöngyöket, melyekkel az első magyar felelős vallás- és közoktatásügyi minister irodalmunk kincses házát gazdagitá. De egy gróf Széchenyi István, egy báró Eötvös József előtt a jeles munkások egész légiója irtja az erdőt, műveli a talajt, ülteti a fákat, melyeken az utánok jövők dicső szellemgyümölcsei érnek.
