Evangélikus egyházkerületi lyceum, Sopron, 1874
12 "WJEJóltevők. Bármennyii-e hajlandók is oly sokan, kik a világfolyását és az emberi nemzet fejlődését fekete szemüvegen keresztül szeretik nézni, azt állítani, hogy az anyagiság és önérdek mindig kémé* nyebb kérget képez az emberi szív körül, minélfogva mind mind jobban meghidegül és közönyös lesz nem csak a vallásosság, hanem általában minden szép, jó és nemesnek felkarolása iránt; azért mégis más oldalról azt lehet állítani, hogy az istennek jóvolta mindennap megújul rajtunk, ki újra és újra a szeretet leikével áthalja a sziveket, hogy a jótékonyság prófétáit feltámassza, kik szóval és tettel terjesztik a lelki művelődés isten országát Úgy hogy a kűíömbség a múlt és a jelenkor között csak abban látszik lenni, hogy az előtt a vallásos imádásnak, most leginkább a nevelés és az ezzel összekapcsolt szentebb ügyek oltárára szereli az ember áldozatait lerakni. És ez áldozat- készség tárgyának ezen változása talán nem is fekszik másban, mint a jótevő azon kötelességérzetében, mely szerint a szeretet adományait a legszentebb czélokra fordítsa; legszentebbnek pedig azt ismeri el, a mire az emberi nemzetnek leginkább szüksége van. Azért ha most inkább nevelési mint vallási czélokra szeret az ember áldozni, nem más okból történik, mint abból, hogy elismerve van, miszerint az igazi vallásosság alapját a tudományos miveltség képezi: anélkül csak vakbuzgóság, balhit, babona és az emberi lélek hasonló tévedései fejlődhetnek, de nem oly vallásosság, melyet az igazság és a lélekben való imádásnak lehetne nevezni. De a nevelés és tudományosság terén is változnak a czeiok, a melyekre az áldozatkészség adományait fordítva látni akarja, a szerint, a mint a kornak igényei az egyiket, vagy a másikat előtérbe állítják. Azelőtt senki szentebb czélt nem ismert, mint a szegény tanulók számára alapítványokat tenni, melyek által a jó tehetségű, de vagyontalan ifjak a tudományosság pályájának választására buzditlassanak. Most miután már annyi dijpénzi alapítványaink vannaa, hogy attól kell tartani, miszerint az érdemeden tanulókat is kell a kiosztandó jótéteményekben részesíteni; elismertük, hogy tanintézeteinkről igen roszul gondoskodunk, ha a tanulóknak a tanulást Igen megkönnyitjük, de a tanároknak a tanítást megnehezítjük. Mert most már nem arról kell panaszkodnunk, hogy megürüluek a tanintézetek, mert ha azt vesszük tekintetbe, hogy mennyire szaporodtak az utolsó időben hazánkban is a különféle tudományos intézetek, melyek mind elég népesek; akkor inkább azon hová tovább felmerülő panaszoknak kell igazat adnunk, hogy nem csak a tehetséges, hanem a tehetség nélküli gyermekeket is akarják a szülék a tudományos pályára vinni. De ma holnap még hangosabban szólal fel azon panasz, hogy tanintézeteink vaunak, azokban tudományszomjas növendékeink is vannak, de nincsenek alkalmas tanítóink, kik a kor igényeinek megfelelnének. És miért? mert a tudományosan kiképzett fiatal ember mindenütt jobban látja jövőjét biztosítva, mind a mellett, bogy más állásban kevesebbet kell fáradoznia, mint a tanári állásban. Ezen a mi tanintézeteinket mindmind nagyobb vészfellegekkel fenyegető bajnak legalább nagyobbrészt csak úgy lehet elejét venni, ha nem csak a tanárok fizetése feljebb emeltetik, hanem, ha különösen tanári nyugdíj intézetek állíttatnak fél, melyek a tanításban megőszült tanároknak és családjuknak menedéket nyújtanak, hol fejőket lehajthassák. Ennek szükségét most már mindenki mindmind jobban átlátja, úgy hogy a legtöbb és legnevezetesebb áldozatok e czélra lordittatnak. Azért ez évben is a tanári uyugdijaiapra a következők áldoztak*
