Evangélikus egyházkerület főtanodája, Sopron, 1854
8 Aristoteles szerint a gondolat csak az által hat a kívánságra is, hogy a gondolatot a kellemesnek, vagy kellemetlennek képe kiséri. Azonban a gondolkodás hatását a kívánságra nem kell úgy gondolni, mintha amaz emennek alapja volna. A szemlélet, képzet, gondolkodás igen is feltétele a kívánságnak, mennyiben az ezt felgerjeszti. A kívánság tehát az észnek részese, feltétele s az elméleti ész ekép gyakorlativá fejük ki vagy is akarattá. Aristoteles az akarat lényegét úgy fogja fel, mint szabadságot. Az akarat legyőzheti az ösztönt, kívánságot. Az ember ura és okozója saját tetteinek. Az erkölcsi cselekvésnek utolsó forrása az akarat, vagy is azon képesség, melly az ésszerű és érzéki között határoz. Az akaratnak szabadsága, mint önelhatórozás e tételekben igenis ki van mondva, de csak negatív és formai módon. Mert az ösztönnek, kívánságnak legyőzése, határozás az észszerű és érzéki között, mindez még nem ad tiszta belátást az akarat szabadságába. Mind ezekből hiányzik még az akarat szabadságának positiv határozata. Helyes azonban azon felfogás, hogy a gondolkodás mint az akaratnak szükségképeni feltétele és előzménye áll elő. A lelki életnek összege Aristoteles szerint egy szakadatlan lánczolata a mindig magasabb kifejlésnek. Az élet közalapjából, t. i. a táplálat és nemzés erejéből kifejlik az érzés, ebből a képzelő erő stb. A lelki élet legmagasabb foka is ezek alapján fejlik ki, működésében is nem nélkülözheti ezeket, s mint láttuk, mind elméleti, mind gyakorlati tekintetben lényeges viszonyban áll ezekhez. De a léleknek egyes működéseit, viszonyban egymáshoz, is nem tekinti Aristoteles ugy; mint részeket, darabokat, vagy, mint a tapasztalati lélektan, mint külön álló tehetségeket; hanem mint a léleknek kifejlési fokait. A léleknek alsóbb formája a felsőbben alkatrészképen benrejlik, mint p. o. gyermekkor az ifjú, mind kettő az érett korban. A léleknek mind ezen működései, noha különbözők, valójában csak egy alaperőt képeznek. Aristotelesnél tehát a különbség az egységre^ a részleg az ezt átható általánosra van visszavezetve. így gondolkodni annyit jelent, mint philoso- phálni per eminentiam. Csak egy pontban hiányzik a léleknek egységes élete — az észről szóló tanban. Láttuk Aristoteles tanát, melly szerint a léleknek minden működése a testszervezethez van kötve. De az ész szerinte a testtől elszakítható. Ez tehát a lelki életnek egészen más elve, az emberben az egyedül isteni, a halhatatlan. E hiány azonban Aristoteles alapelvéből következetesen fejlett ki, mert szerinte az ész mint tiszta forma az anyaggal össze nem keverhető, túl van minden változáson, tehát kifejlésen is. De épen ebből világlik ki, hogy az észnek és a lélek többi mükedéseinek egysége Aristotelesnél meg van gyengítve. Aristoteles iparkodik ugyan a lelki élet egységét megmenteni, midőn az észt a lélek érzéki életére vonatkoztatja; de a valódi egység kimutatása nem sikerül neki. Itt is előáll azon nehézség: ha az ész tiszta működés, hogy lehet az már csak részben is szenvedő, s ha a testtől végkép elszakítható, miért szóról erre mégis annyira, hogy a gondolkodásnak az érzéki képre szüksége van? A lelki élet egységhiányát Aristotelesnél különösen Zeller emelte ki helyesen s a hiányt vizsgálta alkalmazásban is, különösen e három fő kérdésben: a lélek támadásának, szabadságának és személyes fenmaradásának kérdésében. Lássuk Zeller*) nyomán a három kérdést. Ebből legalább azt tanulhatjuk példában, hogy az elméleti vizsgálódás mindig gyökere a gyakorlat gyümölcseinek. Aristoteles az első kérdést alapelveinél fogva nem oldhatja meg kielégitőleg. A lélek szerinte, mint tudjuk, a test enteleohiája. Tehát sem a lélek test nélkül, sem a test lélek nélkül nem gondolható. A kettő tehát együtt támadt. De mennyiben az ész nem lett, nem szenved e tekintetben a *) Philos. der Griechen Tübingen 1844.
