Evangélikus egyházkerület főtanodája, Sopron, 1854
4 tás sem megy a tulságig. Szerinte csak egy a lét, egy a valóság. Ezen valóság tökéletes az ideában; tökéletlen a tüneményben, mely az eszmének csak ámyéklata. Hányán vagyunk, kik — e duális- must tekintve — még ott sem állunk, hol Plato ezelőtt 2000 évvel? Mit Plato meg nem oldhatott, azt megoldotta tanítványa Aristoteles. Ez az eszmét úgy vizsgálja, mint a tüneményben benmaradót, mint a tüneménynek lelkét és lényegét. Nem profanálom a vallást, ha azt mondom, hogy ezen elv párhuzamos a megváltónak azon szavaival: az isten országa bennetek van. Elvének logicájánál fogva Aristoteles nem tekinti a fogalmat elvontnak, hanem concretnak, oly általánosságnak, melly az egyes tüneményekben valósítja és kifejti magát. Mint a virág nem záija el ékességét bimbajába, hanem a kehelyt kitárja, a szirmokat életre kibocsátja; úgy Aristoteles is a fogalomnak, a gondolatnak kitárulását a tüneményben törekszik kimutatni és megismerni. Szóval nála fő dolog a concret létben az ideát kimutatni. Ha azt mondjuk: az isten a világot legczélszerübben, legtökéletesebben rendezte el, a világ mint istennek teremtménye a legszebb, ez kegyesen és vallásosan hangzik. De a világban épen a tökéletességet, szépséget, valót, lényeget kimutatni, s meg nem állapodni a jámbor kebelnek pusztán csak illy szegény, noha szép reflexióinál és ömledezéseinél, ez egyik módja a legtisztább isteni tiszteletnek. A pliilosophia tehát épen mivel a világ, a tárgyak lényegét vizsgálja, isteni tisztelet. Ezen isteni tiszteletnek módja: a gondolkodásnak tiszta eleme. E bevezetésnek czélja Aristoteles álláspontját s viszonyát az őt megelőző gondolkodókhoz kimutatni. Mit róla mondottam, azt rendszerében legtisztábban lehet látni. Vegyük e rendszernek csak egy momentumát — anthropologiáját, úgy, mint rendesen mondjuk — psychologiáját. Aristoteles anthropologiája természetphilosophiájához csatlakozik. 0 a természetben nem lát pusztán csak külső viszonyokat, hanem azt a czélszerüség és élet szempontjából vizsgálja. Hogy a természetben minden létnek és levésnek czélja van, ez természetphilosophiájának alapgondolata, s e tanban a benmaradó czéhnüködést ő emelte először eszméletre. Hogy a természetben hiányok, kinövések, korcstünemények vannak, mellyek a czélműködést sokszor megakasztják, ezt Aristoteles annak tulajdonítja, hogy a forma nem képes mindenkor az anyagot legyőzni. Azonban a természet egészben véve az életnek mindig tökéletesebb kifejtése, az anyagnak a forma általi fokozatos legyőzése. Ezért az összetett későbbi, mint az egyszerű; a műszeres későbbi, mint a műszernélküli. A műszeres világban mindenütt felfedezi a folytonos átmenetet az élettelentől az élőhöz, a tökéletlenebbtől a tökéletesbhez. Szóval, szerinte a természet nem egy halmaz, nem összefüggetlenség, nem ollyan, mint egy rósz szomormü. Kezdve vizsgálni a természetet a nemmüszeresnél haladva a műszereshez, mindenütt kimutatja a czélműködést és az életet, a minőségeket és jegyeket, mellyek a természetnek egy körét a másiktól megkülönböztetik. E különbségeket oly mélyen és szépen fogja fel Aristoteles, hogy philosophiájának e részét a természetfürkészőnek nem lehet elegendőképen ajánlani, a természetrajznak úgy is Aristoteles lévén atyja. Aristoteles szerint tehát a természet fokozatos kifejlés, e kifejlésnek csúcsa az ember, s igy a pliysicának legfőbb ága az anthropologia. Hogy az ember az egész természetnek czélja, ezt Aristoteles először az által mutatja ki, hogy minden az ember szükségeinek szolgál. Ez azonban csak külső, csak véges czélszerüség, mert itt természetesen azon kérdés állhatna elő, hogy az ember minek szolgál? Aristoteles azt mondja, hogy az ember a természetnek benmaradó czélja, a tökéletes forma, mely felé az egész termeszét törekszik. Az ember alakjában megvan a tökéletes egy- arány, s ezen alaknak megfelel az állás. Az ember a legtökéletesebb anyagból van képezve, ő bir legtökéletesebb lélekkel. Jegyezzük meg, hogy Aristoteles az alább megemlítendő fogalom érteimé
