Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1941

16 ben nagy parlag. Magyarország nagy parlag ! Ez tehát azon horgony, melyhez kötöm elemzésem fonalát. Summára összehúzva, én azt hiszem í legelsőbben kebleinkbe nyúlni, eszünkhöz jönni, magunkkal számot vetni, magunkat, mint halhatatlan lelkű lényeket megbecsülni és aztán magunktól őszintén tudakolni : parlag, kopár országi és nemzeti körülmények közt vájjon felleljük-e földi létünk üdvét ? Ha ezen magunkbaszállás és körülményeink fontolóravétele után hidegek maradunk s nem ébredez bennünk valami nemesebb vágy, melytől epedünk, de az eddigi, minden közszellem és valódi nemzeti nagyság s csak ehhez kötött nemzeti becsület nélkül is el birjuk viselni az életet, sőt azt vélvén, ej be erősen irigyel minket a világ, még kérkedünk is azzal : ám akkor öljük az időt s üljük ünnepeinket körülbelül mint eddig. Ha pedig arra károztatná a magyar hont magasb hatalom, mellyel hiába küzd emberi erő, hogy maradjon parlag, maradjin kipár örökleg, akkor — gyújtsunk pipára !" Bátran hirdeti : ,,Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő !" Hogy a nemzet világosan lássa hibáit, nehogy újra másban keresse azokat, mert : „nálunk még mindig nagyobb divat és nagyobb mint akárhol, máshol keresni s találni a hibát" azért csokorba szedi minden hízelgés nélkül nemzeti hibáinkat : hiúság, önáltatás ; szalmatűzi lelkesedés ; közrestség ; pártviszály és irigyslég ; és mint lelkitükröt odatárja a nemzet elé. Könyveivel, gyakorlati alkotásaival nyesegeti a nemzet hibáit. A lovakról írva maga mondja : „Mialatt lóról, júhról és tehénről beszélgetek, azalatt tulajdonképpen lassan és óvatosan honfitársaink előítételeit reszelgetem." A hibák kiirtása, lereszelgetése azonban még nem az igazi élet. Ehhez több kell, a nemzeti erény magaslatáfa kell emelkedni : „míg az egykori, vagyis inkább még mostani fenéktelen örvény helyén nem áll fel egy nemzeti oszlop, mely mindenoldalú ismeretből, világi tapasztalásbul, előítélet nélküli józan okoskodásbul, nemesült nemzeti szokasokbul, szóval mely a valódi honosság s igazi bölcsesség köveiből nem lesz összerakva s erény s honszeretet által elbonthatatlian egybeforrasztva," addig hiába minden. Szükség van „lelki független emberre", „kiművelt emberfőkre", „központba egységesítésre", a nemzetiség kifejtésére. Mert „az ész erő, s így az ész boldogság. A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat stb. teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat józanon használni tudja. Igazibb súly s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje." Nem hideg és rideg tudásra, hanem az erkölcstől áthatott és azzal párosult tudásra van szükség, mert : „Tisztán fogjuk látni, hogy egyedül az erény, bár mi csúf kísérőkkel volt is néha környezve a régi világban, oka néhány nemzet gigászi felemelkedésének, s hogy dicső lételeket századokig fenntartotta, bálványimádásik, ember-áldozatik, s egyéb a természetnek