Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

8 intenzív vonzódás, mely arra kényszeríti, hogy így, csak így válhatik egygyé az emberével. A szó — minden modulációiával — a színésznél, költőnél sokat mond, és mégis keveset. Mennyi változata van a szemnek, arcnak, melyeket egy kötetnyi szóval se lehet soha kifejezni, azonban egy röpke arcmozdulattal már mi is érezzük súlyát, fájdalmát, elpihenését stb. Harsányi művésze ennek a legtökéletesebb lelki kivetítésnek, ábrázolásnak. Az ő emberei a szavakban is mindig evvel a plasztikával élnek, nem öntudatosan, hanem a teljes emberi megnyilatkozás kényszerűségével. Ezért a stílusa is nem formaburjánzás, hanem a mondatok mimikája, hogy a legközelebb kerülhessünk hozzájuk, bennük élhessünk, ahogy az emberekbe is reflexeiken, mimikájukon keresztül jutunk legjobban. Érdemes volna a „képzőművészetek" plasztikáján kívül a többi művészetet is tanulmányozni ebből a szempontból, és hasznosítani a stílus-tanításban a sok lelketlen meghatározás helyett ! Ebből a művész-lényéből következik, hogy se az irodalom állásfoglalása, sem a közönség divat-hódolata nem befolyásolja ítéletét. Shakespeare nagysága nem olyan teljes, hogy Harsányi meg ne látná pl. a Szeget szeggel fogyatkozásait, és Herczeg, Zilahy, Ibsen, Shaw a közönség beérkezettjei a nélkül, hogy tabuk lennének kritikus szemében. Ő az élet művészi tökéletességének fanatikus rajongója, s ebből semmit sem enged. Azt se lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Színházi esték darabjai a Nemzeti színház-, a Kamara színházban peregted le ; ez a két név már maga is kezesség az íróért. Azonban Harsányinak ez még csak a művészi minimum : ennyi elengedhetetlen. Hogy milyen magasságban van a maximum ? Vájjon a művészet életének emberi megoldásaiban van-e egyáltalán maximum ? Ki látta, érezte azt a célt, mely a teljességet jelentené ? Harsányi se ! Azonban szépség-, életigénye messze távlatokat nyitó, s az igaz művésznek alig körvonalazható, gyönyörűen fájdalmas sóvárgása él benne s ennek a teljesülhetetlenségnek olyan éles tudata, mely az emberi megoldás legjavát követeli mindenkitől, hogy a minimumot elérje. És nem utolsó vonása, hogy mint minden nagy művésznek, neki is gyöngéd, szerető szive van, aki a tragédia fölé a mosoly sugarát tudja feszíteni, hogy békét árasszon, s védje, óvja a gyermek boldogságát, mert „nincs édesebb a gyermek mosolyánál ! Szivárvány az, sötét fellegekre gyúlva, Örök tavasz, mely bennünk már halott, De újra éled, s végigéljük újra, Csak ti — apró nép — mosolyogjatok!" (Gyermekmosoly, v. ö. A karácsonyfa c. cikkel!) Újságcikkein is rajta van a művész kezevonása, és megejt érdeklődése sokoldalúságával. Nem is puszta hozzáértéssel — megvan ez minden riporterben —, hanem a komoly témák, a nemzet minden rétegét érintő, életébe vágó kérdések iránt hozzáértő fogékonyságával. Mindenre reagál, s mindenre az egész magyarság, a nemzet gerincét jelentő középosztály