Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1934

19 szó elbírhatná, és borzalmaiban is nagyobb a finomsága, hogy le ne peregne a mondatok vaskosságáról. Azonban hogy tökéletes ez a remek, annak bizonysága, hogy három nagy élet omlott össze benne úgy, ahogy az emberi tragédiák maguktól következnek be : belülről, hatásos jelenetek nélkül, az egymás ellen fordult erők legyőzhetetlen kényszerűségénél fogva, ahol a beszéd csak távolítana, s az egybehullás a ki nem mondott, csak sugárzott gondolaton, szenvedélyen, a lebírhatatlan akaraton múlik. Nála a szó valóban csak a lélek kitörésének a lávacseppje, mely figyelmeztet a láthatatlan belsőnek összetételére, fajsúlyára, s a szavak mondatokba tömörülve vagy egyenként egész embert, egy népet jelentenek, tervet, vágyakat, még meg se születetteket, ki se mondottakat, azonban így többet minden szóáradatnál, és pl. Honória, Dengics, írnák, Eskara egy-két szavas közbekiáltásai Atilla és Ellák párbeszédébe (I. 5.) minden ravaszkodó, acsargó, irigykedő képüket mutatja, pedig aktíve még részt se vettek az eseményben. A főhősnek, Elláknak egyéni fejlődése az egész drámán végig a biztos céltudat, a fegyelmezettség, megmásítatlan akarat s a nemes erő jegyében fokozódik. Ezért olyan nagy a tragikuma. Drámai életének javarésze a belsőre szorítkozik, hisz céljának rétegeződései Atilla ellenében, a maga erőinek gazdagságában és a lélektan szerint se rendeződhetnek a felszínen. Mégis gondolat-, érzésvilágából természetszerűen többnek kell biztos formává jegecesednie a hun birodalom pusztulására, másrészt merevvé keményednie, hogy Atilla nagyságán ez a katasztrófa bekövetkezzék. „Nekem csak a hun kell, de a hun kell ! S most kell, ma kell, mert elvész kezeden ! Halgass meg én dicső király-apám, Egy mód van még, s én fiad maradok!" (III. 5.) Ellák s Atilla ellentéte azonban megoldhatatlan, mert jövő szemléletüket nem lehet összeegyeztetni : mindkettő így lép a drámába, s a továbbfejlődésük ennek a szakadéknak a mélyítése. Ez a történelemből sarjadt művészet, s ezen diadalmaskodik az író drámai érzéke. S mert Ellák szerepében most már a hun érdek miatt nincs jelentősége Hildegund szerelmének, nem Ellák öli meg Atillát. De mégse oly végleges a szakítás Hildegunddal lélek és szív szerint is, és nem annyira tiszta a kísértő gondolattól, hogy az istenostorának a végzete ne súlyosodnék az ő jövőjére is, s ne vérből foganna meg a hun szabadság. Elláknak meg kell buknia, mert mint apja, ő is a magában elképzelt jövőt szánta a hunoknak. S mindkét számításban volt végzetes tévedés, mindkettő olyan mélyről indult Atillában, Ellákban, s oly egyoldalúan gyökerezett az idegenben s a hunban, hogy csak katasztrófában egyenlítődhetett ki. Ez volt az egyetlen lehetséges költői megoldás. Hasonlóan mesteri a fölépítés, ahogy Atillában szemlátomást nő percről-percre a hun tragédia. Nem az apa és fiú hatalmi féltékenysége ennek a végzetnek a rúgója. Atillában a keretek, a jövő perspektívái 2*