Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1933

6 Ottokár püspök prófétai lelke valóban akkor izzik a legragyogóbban, ha az ifjúság problémáival foglalkozik- Hiszen a holnapot eltakaró sötét fátyolon át lánglelke fényénél kell belenéznie a titkos arcú jövendőbe. Prohászka is elborzad a sírnál, melybe hatszázezer magyar vitézt s még annyi mindent eltemettek, de a szörnyű fejszecsapásokkal sújtott fán meglátja az új hajtásokat s költögeti az új, a szebb magyar jövőt.„A keresztény magyar ifjúságra nagy hivatás vár : — írja 1919-ben — jobb, különb nemzedékké kell válnia, hogy a kivénült, kiégett középosztály helyébe lépni s a dicstelen közel múltnak tehetetlenségével szakítva a magyarság rendeltetésének megvalósítójává lenni tudjon. Halálos megdöbbenéssel szemléljük, hová jutottunk, mily mélyre süllyedtünk... Látjuk, hogy a tátongó nemzeti sír szélére sodortattunk." „Hát hogy ne volna ily körülmények közt szükségünk oly ifjúságra, melynek keresztény a lelke, krisztusi az erkölcse, tisztult magyar az érzése, s mely a világát vesztett magyarra a hit és az igazság ; az erkölcs és a munka ; a szépség és a boldogság jobb világát, virágzó keresztény nemzeti jövőt hozzon. Ezt tőletek várjuk, magyar ifjak! S hogy amit várunk, azt meg is adhassátok nekünk, legyetek először is izig-vérig keresztények ! Lélek és szellem, erő és lelkesülés kell minden egészséges akarásba, s ezek a szárnyaló, muzsikáló erők az Isten Szentleikéből valók." íme így viharzik Prohászka háborgó lelke. Egy dekadens, sőt összeomlott világ romjain nem siralmakat jajveszékel, hanem a feltámadás lángoló himnuszait zengi. Mint a tavasznak is a magasságok meleg napsugarára, langyos szellőjére s az egek harmatozására van szüksége, hogy a tél halotti szemfödője helyén eleven életet fakasszon, ép így onnan felülről várja Prohászka az emberiség tavaszát is. Ahogy a sudárnövésű fa, a fűszál, a nyiló virág szomjúhozza, kelyhét tárja a világosság, a tisztaság, a szépség felé, úgy vágyik, sóvárog és nő bele a föld minden lakója, az ember is, az egek kék mélységébe, a májusnak csendesen permetező, áldott borújába. „A kultura arcán kiverődik a fáradtság, a blazirtság, a szkepszisz, az élet elöregedése," kesergi Prohászka, azért a csillagtalan magyar éjtszakában felidézi a katolicizmus örökfényű csillagait. Felidézi Szent Imrét, aki itt hagyja hazáját ingatag államiságával, itt hagyja robbanásra kész, ellentétektől feszülő nemzetét, árván hagyja koronáját, emésztő gondok között öregedő, terhek alatt roskadozó édesatyját s felszáll az oltárra eszménynek, az égi trónusra szentnek. Felszáll, hogy mint a magyarság legszebb virága, a „nemzet első fia" soha el nem haló hangon, ifjan, szépen örök időkre hirdesse: „népem, ha élni akarsz, tiszta ifjúságod legyen!" Mennyi magyar vér folyt el ezer éven át, mennyi magyar vér áztatta az utolsó háború lövészárkait! Megengedheti-e hát magának egy magyar ifjú, egy maradék nemzetnek a fia, hogy az erében pezsgő, szívét dobogtató