Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1933

9 Az egyetemi templom szószékén hirdette az Isten igéjét. Saslelke az egek magasait szántotta, s vitte» ragadta magával hallgatóinak ezreit, testére pedig már rátette a halál jéghideg kezét. Az ember kettősége, a test és lélek különbözősége sohasem meredt reám döbbenetesebb erővel, mint e nagyszerű ember halálában. Halálában is a lelket prédikálta, a halhatatlan lelket. Ott voltam a ravatalánál. Egy Kossuth-szakállas, szép öreg magyar úr nézte a holttestét, „Prohászka Ottokár, sas voltál, szárnyadat szegted ; katona voltál, a harctéren estél el ; szent voltál, hazamentél" zokogott fel az öreg magyar s ráborult a ravatalra. Soproni gimnáziumunknak szép ifjúsága, virágos, dalos cserkészcsapata, helyesen cselekszel, mikor cserkész-otthonod jó munkája közben Prohászka Ottokár próféta-arcára emeled föl tekintetedet. Lélekember volt a legremekebb fajtából. Mint nagy kortársáról, Apponyi Albertről, róla is el lehet mondani a Genesis súlyos szavait: „és teremte Isten embert a saját képére és hasonlatosságára." Magyar ifjúság, Prohászka Ottokár évszázadokon át égig lobogó fáklya marad, mely mutatja neked az utat az egyéni nagyság, a nemzeti feltámadás és az Isten országa felé.