Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1915

59 vallásos buzgóságának megfelelően ő is szereti a természetfölöttit ábrázolni megdicsőülésekben, látomásokban. Alig van vallásos tárgyú képe, akár freskó az, akár olajfestmény, amely nem kettős. A kép alján folyik le a földi jelenség, fölötte megnyílik az ég s megjelenik a Szentháromság, vagy Szűz Mária angyalok társaságában. A renaissance takarékosan alkalmazta a mennyei jelenéseket. Inkább magába a jelenetbe ojtotta bele a természetfölöttiség szérumát. A baroknak a természetfölöttiség ábrázolására irányuló törekvése jogosúlt, ha a vonatkozás az alsó és felső részek között megvan, hisz épen a festészet a legalkalmasabb a művészet összes ágai közt, az égiek ünnepélyes, finom ábrázolására. A vonatkozások megteremtése Dorfmeisternél gyakran abban áll, hogy a kisérő angyalok arcán tükrözteti vissza a kép keltette érzelmeket, örömet, vagy fájdalmat, élénk érdeklődést stb., néhányszor pedig az angyalfejek csak a szerkezet kikerekítésére valók Történeti képein hol ügyes elbeszélőnek bizonyul, hol meg drámai cselekmények hatásos beállításával jeleskedik. Mythologiai képein az olympusi istenek sokszor ábrázolt világába visz bennünket. Allegóriái itt-ott érthetetlenek, mesterkéltek. Játékos kedve a tisztára díszítő művészetben is nagy örömét találja. Segítségére van neki ebben fia, József. Ha tárgyban nem hoz is sok újat, alakjai nem kölcsönkért, stereotyp másolások, hanem erősen karakterisztikusak, egyéniek. Mindig az anyagszerűségbe fogódzik, a természetre támaszkodik. Sok alakja határozottan erős, egészséges természettanulmányról tanúskodik. Ez megmenti Dorfmeistert a felhőkben járástól, az igazság talajáról való elszáguldástól. De nemcsak a természet volt az ő tanítója, szívesen tanulmányozta a spanyol és olasz mestereket, különösen Tiepolót. Ez a tanulmányozás szintén javára vált ; nagy ösztönzés volt benne a művészi alkotásokra s megmentette a naturalizmusban való elsekélyesedéstől. Alakjait aztán egyrészt lelkének alapsajátságából merített poétikus hangulatba, másrészt a korszellemből szívott és mestereitől ellesett finom pathoszba öltözteti. A természetből vett alakokat emelkedett tisztult, megdicsőült, átszellemült, szóval idealizált világba állítja, mely a szemlélőből teljes megnyugvást, sőt csodálkozást vált ki. A bárok általában a festői elem, győzelme a szobrászatin. Dorfmeisternél valami szerencsés arany középszert állapíthatunk meg. Ami általában a pathoszt illeti, esztétikailag teljesen jogosúlt, valahányszor olyan jelenet ábrázolásáról van szó, amelyben mély érzés és a megindultság az uralkodó. S ha valahol, akkor épen a festészetben, az ecsetalkotta mesevilágban, tündérországban jogosúlt. Tagadhatatlan, hogy az esztetikai jogosúltság határait a barok-művészek sokszor átlépték. De Dorfmeister művészetében valami sajátságos finom érzés húz mindig sorompót a túlzások elé. A szentek életéből nem a kiáltó hóhér- és bakójeleneteket választja ki, hanem finom érzékével a költőit, a bájosát, a méltóságosat, ritkábban a megrázót. Alaplelkületének megfelelő színkezelése is. Színeinek terjedelme nem nagy. Szelid, lágy tónusokat használ a mennyei, friss, zamatos, mély