Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1911

I DARVAS ORBÁN. 1852—1912. ~i r A soproni tanítócéh öreg mesterei eggyel megint megfogyatkoztak. Egyre ritkulnak, alig van már belőlük, pedig be kár értük! Be kár azokért az iskolában megőszült fejekért, aranyos szívekért ! Nagy tisztelettel tekintek, reájuk, azzal a különös pietással, amelyre csak a régmúlt idők szemlélése tudja hangolni a szívet Ha feléjük közeledem, minden lépéssel egy-egy századnak tele írt kárpitja húzódik szét s utolsó lépéssel — színük előtt — a művészcéhek virágzó korában állok, amikor a tanuló mindene a mestere, a mesternek mindene a tanítványa, abban a korban, amelynek krónikásai megfeledkezhettek a tanítvány szüleiről, de soha mesteréről, említés nélkül hagyhatták a mester gyermekeit, de soha tanítványait Előttük állva érzem e kornak leheletét : szeretetét, tiszteletét, kegyeletét, amelyek emberi motívumokból szebben, mint e korban, soha sehol ki nem virítottak. Szeretem ezeket a megőszült fejeket, amelyek sokat tanultak, sokat tapasztaltak, sokat tudnak és mégsem hányiveti piaci tudósok, fontoskodó pedagógusok. Aztán ami legjobban megkap, ezek a megőszült szerény fejek olyan aranyos szívűek és ideális munkájukban olyan megszégyenítően kitartók, pontosak, lelkesek. Nem tudom, idealizmus volt-e édes anyjuk, vagy foglalkozásuk, a szemük előtt nevelődött ifjúság tette-e őket ily szép lelküekké. Mert szép lelkűek és igazi céhbeliek. Az ifjúság, az iskola mindenük, örömük, fájdalmuk; örülni csak ott tudnak igazán, sírni — csak ott láttam őket könnyezni. És örömükben, könnyeikben olyan édesek ezek az ősz fejek. Úgy látni rajtuk, hogy arcukon csak az verődik ki, ami szívükben irár el nem fér. Palástolt szeretet tengernyi van szívükben,