Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1901

66 majd a férfiút, később főigazgatót szétszakíthatatlan kötelékek fűzték a benediktinus rendhez, és e viszony csak bensőbbé lett a múlt tradiczióinak növekedtével. A tanítvány — az egyszerű falusi tanító kis fia — eleven eszével, példás szorgalmával, szerény viseletével tanárainak mihamar öröme, majdan büszkesége, szegény szülőinek pedig szemük fénye lön Neves tanárok kalau zolták a tudomány terén; a rend szereplése a múltban, működése a jelenben mélyen nyomulhatott fogékony gyermeki szívébe, és az üdvös befolyás a benső vallásosság s a munkában megnyilatkozó hazaszeretet eltörölhetetlen jellegét formálta lelkére. Ekkor derengett először szemei előtt az életemésztő, de ideális tanári pálya ; itt vert mély gyökeret lelkében a szülői ház legszebb adománya, a szerénység, mely életének vigasztaló kísérője lőn. Működésének negyvenedik évfordulóját csendben ünnepli, mint a kötelességek embere megveti a világ hivalkodó zaját, ellenben elmegy — mint leveleiben irja — a Mindenható házába, hogy megköszönje annyi év ajándokát és méltó gyónás- és áldozásban öntse ki háláját. A kész férfiút, mint világi tanárt, a határozott tudás, korrekt vallási fölfogás, a fensőbbség őszinte tisztelete jellemzé ; ez adományok birtokában vívta ki Kruesz Krizosztomnak — az utolsó pozsonyi benczés igazgatónak, Pannonhalma későbbi nagyszellemű főapátjának — atyai szeretetét. S e tevékeny szeretet nem szűnt meg az igazgató és tanár közti viszony megszakadtával, hanem állandó táplálékot nyert a mult emlékeiben és a jövő reményeiben, mig végre a remélt viszony látható testet öltött a megérdemelt főigazgatói székre való kinevezéssel. Nem csoda, ha odaadón szeretett igazgatójának alakja oly mélyen vésődött emlékébe, hogy a rend fiatalabb tanárainak nem győzte eléggé követésre méltó mintaképül odaállítani, így forrott össze élete a rend életével! Hálás tanítványát, méltó elöljáróját gyászolja benne a rend. Es e bűs emlékezés még hatalmasabban ragadja meg valónkat, ha meggondoljuk, hogy annyiunkat tűz hozzá a tanítvány hálája és szeretete. — Nekem is e sorok Írójának, a tanítványi hála adja kezembe a tollat, hogy igénytelen szavaimmal áldozzak — szeretett elhunytunk — emlékednek. Mert ismertelek és ragaszkodtam hozzád mint fejletlen gyermeki éreztem atyai szeretetedet mint serdülő ifjú, tapasztaltam érett bölcseségedet mint kész tanár, s annyi évek annyi változatai között is mindig csak szerető alakod lebeg előttem. Ott láttalak intézetünk istentiszteletein, példád gyermeki szívembe hatott, s most a íérfí-kor küszöbén dobogtatja keblemet és szüntelen ösztönöz, hogy én is hasonló példával járjak tanítványaim előtt. Közöttünk láttalak a komoly tudóst, ki a tudomány édes tejével tápláltad zsenge korunkat, buzdítottál bennünket munkás hazaszeretetre — és szavaid termékenyítőleg hatottak fogékony lelkeinkre. Méltán mondhattad sirod szélén: „Egy nyugtat meg, hogy mindig híven igyekeztem teljesíteni feladatomat." Legyen áldott emléked ! Kő virraszt mások hamvai fölölt, a Te poraidon az emlékezet nemtője őrködik, a mely mig sirodra a fájdalom őszinte könyüit hullatja, nem szűnik meg Alkotójához megtért szellemedet a keresztény hála és szeretet cselekedeteivel gyámolítani. Adjon fáradt lelkednek a Mindenhaló örök nyugodalmat ! Horváth Flóris.