Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1883

40 mert a hamuban és a kénfüstben halálát lelte. A borzasztó rémületre vonatkozólag, melyet ama tűzhányó hegy kitörései előidéztek, az öregebb Plinius unoka öcscse, az „ifjabb Plinius" (epist. libr. 6, 20.) irja, hogy az éj nem annyira holdatlan vagy felleges éjhez, mint inkább oly sötétséghez hasonlitott, mely támad, ha valamely zárt helyiségben a mécs kioltatik. Mindenütt női sikoltás, a csecsemők nyöszörgő jajgatása és a férfiaknak hangos kiabálásai voltak hallhatók. A szülők gyermekeik, ezek szülőiknek, a házastársak pedig egymás neveit kiabálták, ha netán hangjuk után rájok ismerhetnének, ezek saját, amazok pedig övéik sorsa fölött sajnálkozva, és hogy ama sanyarú napokon sokan az istenekhez emelék kezeiket, mások pedig erősiték, hogy nincsenek többé istenek, s hogy elérkezett a világ utolsó és örök éjszakája. Némelyek egész őrülten saját s mások balsorsával szemben rettenetes jövendölésekkel ámiták egymást. O maga pedig dicsekedheték, hogy a nagy veszélyben egy sóhajt sem, férfiúhoz illetlen egyetlen hangot sem ejte ki, mivel azon gondolatban, hogy ő a világgal és a világ vele múlik el, szerencsétlen, de nagy vigasztalást lelt haláláért. E szivrenditő eseményt Plinius következőleg adja Corn. Tacitus barátjához intézett levelében: Quamquam animus meminisse horret — — incipiam. — Vix consederamus, et nox non quasi illunis aut nubila, sed qualis in locis clausis lumine extincto : audires ululatus feminarum, infantium quiritatus, clamores virorum : alii parentes, alii líberos, alii coniuges vocibus requirebant, vocibus noscitabant : hi suum casum, illi suorum miserebantur : erant qui metu mortis mortem precarentur. Multi ad deos manus tollere plures nusquam iam deos ullos, aeternamque illám et novissimam noctem mundo interpretabantur. Possem gloriari, non gemitum mihi, non vocem parum fortém in tantis periculis excidisse, nisi me cum omnibus, omnia mecura perire, misero, magno tarnen mortalitatis solatio credidissem." — Dio Cassius pogány történetiró, 220 kürül K. u., tehát még száz évnél is jóval későbben e gyászos esemény után, azt irja, hogy ekkor némelyek azt hitték, miszerint az óriások harca ismétlődik, miután alakjaik a gőzben többszörösen feltűntek és trombita szó hallatszott ; mások pedig, hogy a világ vége küszöbön áll: ,,Igitur ex die nox, et tenebrae ex luce factae erant, putantibus nonnullis gigantes seditionem inter se facere, quod multae imagines eorum in fumo conspicerentur quodque clangor tubarum audiretur. Alii existimabant, aut mundum in chaos redigi aut igni consumi." Az' akkori sajátságos időviszonyok párosulva az életben és a természetben előforduló legijesztőbb eseményekkel, miután nem csak 8 évvel a Vesuv kitörése előtt a capitolium az ő isteneivel lőn lángok martalékává, hanem ugyanazon időtájt egy másik tűzveszély is három nap és három éjjel pusztítá Roma utcáit, mihez még iszonyú pestis is járult, miként Suetonius Titus császár életében állítja : „Quaedam sub eo fortuita ac tristia aççiderunt : ut conflagratio Vesevi montis in Campania : et incendium Romae per triduum totidemque noctes : item pestilentia,