Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1879

M hoznak az egyhangú vidékbe, mig ha halaványabb sőt később sárga szint öltenek unalmasak ; ámbár a haszonra való kilátás sokszor megvesztegeti aestheticai érzékünket s szépnek mondjuk azt, a mi nem szép, hanem hasznos. A nád a törékenységre emlékeztet, folytonos ingásával nyugtalanít, mocsáros helyeket s lápokat fed el, mivel a gyanútlant tőrbe csalja, hatása viszszariasztó, félelmes. Benne járva kelve, kicsinyes, de mindeu pillanatban megujuló akadályt vet lábunk elé, a miért fárasztó, leverő, sőt bosszantó. Folytonos, örökös egyhangúság s azért unalmas. De hullámzása épugy mint a gabnáé a tengerhez hasonló, azért szabályos hullámszerű mozgása épen nem kellemetlen, sőt változatosságával gyönyörködtető, de hosszasabban nézve kimerit, fáraszt. Kerti virágaink szépsége sokkal ismeretesebb, hogysem hosszas fejtegetést kivánna, mig mezei virágainkat a természet e vad gyermekeit legalább röviden megemlítjük. Az egyszerűbb kisebb virágok, mint már emiitettük, rendesen alakjok és gyengédségük által hatnak kellemesen. Ha a földnél megszoktuk a szilárdságot lényegesnek tartani, ugy a növénytől hajlékonyságot, gyengédséget kívánnunk. Ezért örülünk a tavasz első gyenge, finom bimbóinak, felvidulva bámuljuk a fák bársony tapintatu hajtásait, élénk érdeklődéssel szemléljük a megujult természet legkisebb diadalát is, a legkisebb rügynek fakadását. Alig hogy az utolsó hó elolvadt a mezőkről, a kis kikeleti hóvirág félénken dugja ki fehér fejecskéjét, mintha félne a rideg szél durva érintésétől s első hirdetője ama promotheusi erőnek, mely a természet belsejében csak szunnyadt, de nem halt meg. Később a szerénység jelképe az ibolya is megjelenik a bokrok aljában s elárulja magát kedves illatával, utóbb eljönnek a primulacaeak, a ranunculusfélék, az égő pipacs, a búzavirág s mindig változatosabb és szebb lesz a szőnyeg, melyet a természet e vad, de hálás gyermekei édes anyjuknak — a földnek — keblére terítenek. Ki ne nézné tehát örömmel és ki ne gyönyörködnék e tarka szőnyegben, melynek minden tagja magában is egy kis élet, együttvéve pedig a legszebb színekkel ragyogó változatos képet adnak. Csak az erdő tartja meg még egy ideig komolyságát és pusztaságát, de lassankint ő is leveti téli köntösét s felölti tavaszi zöld ruháját, hogy ő is hozzá járuljon a természet ünnepének emeléséhez, a melyhez aztán nem kis részt szolgáltat. A fa a növények közt a legmagasabbren dü. Részekre — ágak, levetek, gyök, törzs, tagoltságánál fogva a benyomás könnyen elveszti az egységes jellegét, de törzse szilád alapot képez, a melybe mind visszatérnek a szétmenő részek és igy az egységes benyomás meg van mentve számunkra. Már a cserje, a bokor is tagoltabb mint sok más kisebb növény, de itt már hiányzik a tagoltságben az egység — a törzs — azért hatása, habár nem kellemetlen, mégsem oly határozott mint a fáé. A fák teszik az erdőt. Hogy az erdő valamely vidék alakjára