Zalabai Zsigmond (szerk.): Eperjes, Eperjes, te tünde, te régi. Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Somorja, 2003)

Tartalom

Bocatius János utódja

Zalabai Zsigmond vallomása

A csehszlovákiai magyar szakos felsőoktatásnak az utóbbi 4-5 évtizedben három meghatározó tanáregyénisége volt. Az egyik Turczel Lajos, a másik Rákos Péter, a harmadik pedig Zeman László, aki Rákoshoz hasonlóan, talán nem véletlenül, hiszen Prágában végezte el a magyar szakot, szintén - Szvatkó Pál szavával élve - „indogermán magyar" volt, azaz európai kitekintésű emberként futotta tudósi és tanári pályáját. [...] Tanári ars poeticája tömören úgy foglalható össze, hogy a diákokhoz szigorú barátság és baráti szigor fűzte. Igényességéről, szigoráról híres, esetenként hírhedt volt. Azok viszont, akik becsülték az ö önmagával szemben támasztott hallatlanul magas igényességét, a szigorát teljes mértékben tisztelték, megértették és a magukévá tették. A szigor mellett ugyanakkor a barátság is megnyilvánult benne, nagy megértéssel viseltetett a diákok emberi problémái iránt. Erről hadd mondjak egy személyes adalékot is. Az 1. évfolyam első vizsgáján lektori gyakorlatokból egy hallatlanul igényes tollbamondásban véletlenül két t-vel írtam az „asztalt” szót, és emiatt persze röpültem a vizsgáról. Hivatkoztam ugyan arra, hogy tanár úr, ebben a tollbamondásban szerepelt még 88 tárgyragos szó, mindegyik helyesen van leírva, az egyetlen kivétel nyilván elírás. Á, á, kolléga úr, mondta ő, a reflexek, a reflexek, ezt még véletlenül sem lehet két t-vel, helytelenül írni. Menjen

77