Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20-21-i somorjai konferencia előadásai - A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224. (Budapest-Nyitra-Somorja, 2005)

Szabómiháyl Gizella: A szlovákiai magyar nyelvtervezés kérdései. Standardizálás és kodifikálás

28

Szabómihálv Gizella

lekció során egy-egy konkrét elemről döntve ne választhatnánk és ne kodifikálhatnánk magyarországitól eltérő elemet (I. még alább).'

A rendszerváltozás előtt a kodifikáció a magyar nyelv státuszából következően sem merült fel sürgető szükségként: bár a magyar elvileg használható lett volna a hivatalos kapcsolatokban, a valóságban erre kevés példa akadt. A nyelvművelők az esetlegesen a kezükbe került hivatalos, jogi-közigazgatási szövegekkel legfeljebb csak annyiban foglalkoztak, hogy bírálták a rossz fordítást, a szóhasználat egységesítését elsősorban a sajtóban megjelenő szövegekkel kapcsolatban szorgalmazták.4 A múlt század kilencvenes éveiben azonban megváltozott egyes kisebbségi nyelvek státusza - így a magyaré is - Szlovákiában: hivatalos nyelvvé nem váltak ugyan, de a hivatalos kapcsolatokban és a nyilvános színtereken való használatukat jogszabályok rögzítik. Egyúttal a korábban irodalom- és nyelvészetcentrikus magyar nyelvű szlovákiai tudományosság is változik: jogi, közgazdasági, gazdaságföldrajzi stb. publikációk jelennek meg anyanyelvűnkön. Mivel terminológiai fejlesztéssel és kodifikációval eddig érdemben senki sem foglalkozott, a sajtó, a jogi-közigazgatási (hivatalos) szövegek, a szakmai publikációk stb. .szakszóhasználatát a nagyfokú variabilitás jellemzi. Ugyanannak a fogalomnak esetlegesen több magyar megnevezése is „forgalomban” van (erről bővebben 1. Szabómiiiái.y 2002a, 2002b). A sajtóban e variánsok váltakozó használata esetlegesen akár stílusélénkítő eszközként is értékelhető (bár a fogalom azonosítását nehezítheti, és félreértésekhez vezethet), szakszövegekben azonban alapvető követelmény az egységes terminológia.

A jelenlegi helyzet ismeretében véleményem szerint a standardizálásnak-kodifikálásnak az alábbi területekre kellene kiterjednie:

A. Köznevek: jogi-közigazgatási és részben közgazdasági fogalmak (bővebben 1. Szabómiiiái.y 2002a, 2002b.) oktatási terminológia (Szabómiiiái.y 2000/2002);

B. Tulajdonnevek: személynevek, intézménynevek (1. pl. Szabómihály 2005a), földrajzi nevek (1. pl. Szabómiiiái.y 2004, 2005b);

C. Rövidítések: ezen belül főképp a szlovák köznyelvi rövidítésekkel és betűszókkal kellene foglalkoznunk, de a többszavas tulajdonnevek (intézménynevek) rövidítésének kérdését is meg kellene vizsgálnunk.

A standardizálás-kodifikálás kapcsán az egyik alapvető kérdés az, ki végezze ezt a feladatot. Bár Haugen szerint (1983/1998: 145) a kodifikáció akár egyéni tevékenység is lehet, a valóságban rendszerint az a kodifikáció lesz társadalmi érvényű, amelyet a kivitelezés során valamilyen hatóság, megfelelő társadalmi presztízzsel rendelkező testület támogat, esetleg előír. Többségi helyzetben (pl. Magyarországon) a kodifikációra és a kivitelezésre is léteznek ilyen, törvényi vagy társadalmi felhatalmazással rendelkező szervek; például a szabványügyi testületek, Magyarországon a földrajzi nevek viszonylatában a tárcaközi földrajzinév-bizottság, a minisztériumok, a helyesírás tekintetében a Magyar Tudományos Akadémia. Kisebbségi helyzetben azonban nem lehet a kérdést egyértelműen megválaszolni. Nézzük például a szlovákiai gyakorlatot! A településnevek, a személynevek és egyes intézménynevek esetében a kodifikálásra és a kivitelezésre jogszabályban felhatalmazott szervek az illetékes minisztériumok vagy egyéb állami hivatalok, amelyek vagy kikérik a magyar nyelvészek véleményét (jelenleg pl. az oktatási minisztériumban, néha a Kormányhivatal kisebbségi főosztálya), vagy nem, s az is teljesen esetleges, hogy mikor és kinek kérik ki a véleményét. Egyéb esetekben (pl. a terminológia általában, a földrajzi nevek, a legtöbb intéz-