Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20-21-i somorjai konferencia előadásai - A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224. (Budapest-Nyitra-Somorja, 2005)
Vörös Ferenc: Adalékok a felvidéki személynevek areális névtanához
136 Vörös Ferenc egyáltalán nem ragadhatok meg azok a szabályok, amelyek a szóban forgó jelenségek algoritmizálásául szolgálhat(ná)nak. Végsó' soron tehát a számításba vehető változók konkrét beszédhelyzethez köthető megválasztását alapvetően csupán pragmatikáikig tudjuk magyarázni. Végül ennek a témának a lezárásaként arról is feltétlenül szólnunk kell, hogy számtalan szlovákiai magyar - különféle itt ki nem fejthető ok miatt - az anyaországitól eltérő névhasználati normához igazodik, amikor családnevében megtartja a fentebb említett szlovákos jegyeket. Mások a házasságkötéskor kerítenek sort a magyaros(abbnak gondolt) formákhoz való visszatérésre, amikor a házassági név felvételekor az új név okmányokba történő átvezetése okán egyébként is végig kell járniuk a különféle hatóságokat. E kérdéskörön belül másodikként említettük a férjes asszonyok névhasználatának informális és formális eltéréseit. Ezzel kapcsolatban röviden annyit mondhatunk: a formális, szóbeli beszédhelyzetet többnyire az jellemzi, hogy elmarad a női névről az -óvá. Ha tehát pl. valaki magyar közegben mutatkozik be. akkor többnyire csak a férj/apa puszta családnevét + saját keresztnevét használja. Férjes asszonyoknak a szóbeliség informális helyzeteiben azonban magyarországi mintára további változóként jelentkezhet a -né-s forma használata. Ezzel tapasztalatom szerint az utóbbi időben a szlovákiai magyar asszonyok közül, ha nem is sokan, de egyre többen élnek. 3.5. A keresztnevekkel kapcsolatban makacsul tartja magát az a megállapítás, hogy a magyar a szlovákból csak egyetlen nevet kölcsönzött: a Mikulást. Ez valóban igaz is, ha csak a forgalomban lévő névkönyvek ajánlásait vesszük figyelembe. Más a helyzet a szlovák nyelvben. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha felütjük a MAJTÁN-PovAŽAJ-féle Meno pre naše dieťa-t. Ebben több olyan nevet is találunk, amely mellett ott a megjegyzés, hogy az a magyarból került a szlovákba.1 Ha azonban a keresztnevek területén mutatkozó kontaktusjelenségeket tüzetesebben számba vesszük, feltétlenül árnyaltabb képet kapunk a szlovák > magyar kölcsönzések esetén is. Erre vonatkozóan nem szeretnék felesleges ismétlésekbe bocsátkozni. Éppen ezért csak utalásszerűén jelzem, hogy itt leginkább az alaki kölcsönszókra kell gondolnunk (vö. Lanstyák 2002: 8, 10; 2003: 94-105; Szabómihái.y 1998: 154-155; Vörös 2005a: 208). Ezeknek az a fő jellemzőjük, hogy létezik metanyelvi névpárjuk az anyanyelvben, mégis minden beszédhelyzetben kizárólagosan a szlovákból kölcsönzött alak használatos.4 Felvetődik a kérdés, miért és mely esetekben tekinthetjük nyelvünkben ezeket a szlovákból átvett neveket állandósult kölcsönzéseknek. Akkor, ha magyar ajkú személy anyanyelvén nem váltogatja őket beszédhelyzettől függően magyar metanyelvi párjukkal. Ez a réteg tehát alapvetően csakis a szlovákiai magyar névkincs repertoárját bővíti. Valószínűsíthető, hogy ezek a magyar nyelvterület nagy részén nem fognak elterjedni. Hoszszabb időtávon is minden bizonnyal megmaradnak regionalizmusoknak. A keresztnevek kapcsán külön is szólnunk kell egy másik jelenségről, amelyről bízvást állítható, hogy a Kárpát-medencei kisebbségi, azon belül a szlovákiai magyar névhasználatnak egyik jellegzetes vonása. Ennek lényege abban áll, hogy a szlovákiai magyarok jelentős része anyanyelvű megnyilatkozásaiban beszédhelyzettől függően váltogatja keresztnevének államnyelvi (esetünkben: szlovák), illetőleg magyar metanyelvi párját. A jelenséget a következő példákkal illusztrálom: az illető hol a szlovák Alžbeta, Blažej stb., hol meg a magyar Erzsébet, Balázs stb. változatot használja. A magyar és szlovák keresztnév-statisztikák gyakorisági mutatóinak élén - mind a múltban, mind pedig napjainkban - a szlovák, valamint a magyar közösségekben is nagyfokú hasonlatosság mutatható ki. Itt azonban a iné-
