Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. A 2005. október 20-21-i somorjai konferencia előadásai - A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai 224. (Budapest-Nyitra-Somorja, 2005)
Sándor Anna: A továbblépés lehetőségei a szlovákiai magyar nyelvjáráskutatásban
A TOVÁBBLÉPÉS LEHETŐSÉGEI A SZLOVÁKIAI MAGYAR NYELVJÁRÁSKUTATÁSBAN SÁNDOR ANNA Tudom, hogy amiről most kívánok szólni, nem ismeretlen a nyelvészek, különösen a nyelvjáráskutatók körében, viszont amikor a továbblépés lehetőségeit fontolgatjuk, ha röviden is, de ismertetnem kell a status quo-t, amelyből továbbléphetünk. Leltárt kell készítenünk az eddig elvégzett és az el nem végzett munkálatokról még akkor is, ha nem könnyű tudomásul venni, hogy az elért eredmények és a reánk váró teendők között nagy az arányeltolódás. Az utóbbiból jóval több van, még a többi határon túli területekhez képest (Benkő 1998: 22) is nagyok a lemaradásaink. Hiszen a Trianontól napjainkig megjelent kisebb-nagyobb terjedelmű, könyvjellegű kiadványokat fél kézen is összeszámolhatjuk: Danczi Villebald: A kürti nyelvjárás hangtana, fonetikai és fonológiai vizsgálata (1939), Arany A. László: Kolon nyelvjárásának fonológiai rendszere (1944), Sándor Anna: Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban (2000), Cs. Nagy Lajos: Lexikológiai vizsgálatok Medvesalján (2003), Sándor Anna: A Nyitra-vidéki nyelvjárások magyar atlasza (2004). Emellett megjelent néhány tájszógyűjtemény is, időrendben a következők: CsÁKY Károly: A háziipar szakszókincse az Ipoly mentén (1988), Jankus Gyula: Kéméndi tájszavak ( 1990), Sándor Anna: A kólóid lyukas hímzés szakszókincse ( 1993), Bauko János: A marcelházi halászat szakszókincse (2001 ), Gágyor József: Tallósi tájszótár (2004). A lemaradást, a korábban meg nem valósított feladatokat ma már nem lehet hiánytalanul elvégezni, mert bár a nyelvjárások kihalásáról szóló jóslatok nem váltak valóra, de számos nyelvjárási elem tűnt el anélkül, hogy azt lejegyeztük volna. Ha napjaink nyelvjárási helyzetét vesszük szemügyre, még nagyobb kihívások várnak ránk. Aligha túlzás ugyanis azt állítani, hogy nincs még egy olyan ellentmondásosan megítélt változata nyelvünknek, mint a nyelvjárások. Az ambivalens viszonyulás gyakran nemcsak a laikus beszélőkre, hanem horribile dictu még a nyelvtudomány művelőire is (Kiss 2002: 11) jellemző. Az előbbiek csoportjában az ellentmondás sem csak a köznyelvi beszélők attitűdjében jelentkezik, hanem a nyelvjárási beszélők viszonyulásában is megnyilvánul. A köznyelven beszélők hol dicsérik, hol lenézik, de maguk a nyelvjárási beszélők is hol büszkén vállalják, hol pedig szégyenkezve rejtegetik az idegenek előtt. A negatív viszonyulás számos veszélyt rejt magában ott. ahol a nyelvjárással szemben egy magas presztízsű köznyelv és a nyelvtörvényekkel támogatott államnyelv áll. A szociolingvisztikai és a szociodialektológiai szakirodalomból ugyanis közismert az a megállapítás, hogy a megbélyegzés befolyásolhatja az adott nyelv vagy nyelvváltozat sorsát, mégpedig úgy, hogy felgyorsíthatja visszaszorulását. A nyelvjárások visszaszorulása minden esetben veszteséget jelent
