Simont Attila - Tóth László: Kis lépések nagy politikusa. Szent-Ivány József, a politikus é művelődésszervez (Somorja, 2016)

VIII. A kíváncsi gazda. Szent-Ivány szakirodalmi és szépírói munkássága, szerkesztői vállalkozásai

takaratlanul önéletrajzi ihletésű, elsődlegesen önreflexivitásában és referenciális elemeiben érvényesülő próza, melyhez az eszközöket úgymond magából „gyártotta ki”, s azok olyanok, „amilyeneket Isten neki szánt és adott”. És az iménti „Három egyfajta ember” nyelve, alakja, sorsa sodorta bele úgymond „a mesét valami őshumorba [kiemelés-T. L.j”, melyből végül „élet, álom és halál” is fakad.531

Zerdahelyi/Szent-lvány elbeszéléskötetében történeteket mond kedvvel, jóízűen, példás anyag- és emberismerettel, erős környezetfestő és nyelvteremtő leleménnyel. De könyve végére kiderül: írásainak nem is a történet a lényegük, hanem a meseszövés elevensége, a szavak járása, tánca, a(z életképek változása, ritmikus egymást követése. Prózája alapvetően leíró és realisztikus, de realizmusa időnként pőre naturalizmusba csap át, a leírás epikuma helyenként drámává sűrűsödik, sötét tragédiába fut. Néha viszont mármár expresszív szabadversként olvasható, mint például a helyenként ritmikussá váló - sőt ha furcsán hangzik is: filmszerű - Ha leesik a hó. Egy letűnt világ krónikása; eltűnt embertípusok, mára erősen elhomályosodó erkölcsi princípiumok elevenednek meg írásaiban. (Néha azonban, ha megszalad a tolla, kiürül, erős modorosságokba téved, s a dráma, illetve a líra helyét átveszik írásaiban a díszek cikornyái, a díszletek papírmaséi.) A Bosstörő például ilyen értelemben nyelvi, tárgyi leletmentés is, s akár irodalmiasított néprajzi értékmentésnek is tekinthető. Kétségtelen értéke ennek a felfogásnak, hogy Zerdahelyi/Szent-lvány írásai egy olyan nyelvi állapotot, nyelvi szintet képviselnek (a nyelvet mint képes beszédet), amely mára szinte teljesen eltűnt nyelvi megnyilvánulásainkból. (De a maga idejében még adekvát és értelmezhető világlátásával és világszemléletével is egyre nehezebben tudunk mit kezdeni.) Mintha panoptikumban lennénk, időgépben ülnénk; pásztorok, fuvarosok, vadak, lovak, erdők körül forog itt a világ, róluk folyik a szó. Valami mégis fogva tart bennük, valami mégis magához köt bennünket. Ahogy Zerdahelyi/Szent-lvány szlovák parasztember hőse, Pavel Soják a Ha leesik a hóban „Nem az eszével tudta” maga körül a világot, politikus-írónk sem úgy írja, rajzolja meg azt. „Nem az eszével”, hanem valami ősi, ösztönös, mára egyre inkább elhomályosuló tapasztalati tudással. Novelláinak egyik visszatérő alakját, kulcsfiguráját, Toronyay Gábort a következőképpen jellemezte a szerző: „...suttogó hangjában is benne volt a természete. A kemény akarat, az erő és a vad szenvedélyek tüze. Ahogy parancsolt, ahogy szeretett, ahogy a szíve fájni tudott. Ott élt a tanyán. Egyedül. De az élete, a másik élete, az igazi élete az erdő volt.” De ez a jellemzés szinte valamennyi novellaalakjára, -hősére ráilleszthető, ebben az értelemben valamennyiüket egy tőről metszették. És mindegyik hőse valamilyen értelemben magányos, és mindegyiknek van egy „másik” élete, akárcsak Toronyay Gábornak. Bár ez a magányosságuk is, lehet, látszólagos. Ahogy a Csalfa Szentkeresztyje bizonygatta Dini sógornak: „Nem vagyok én egyedül soha, velem van az egész világ, belefér az én fejembe meg a szívembe minden jó, meg minden rossz. Aztán ha úgy elunom magam, akkor összeeresztem a jót a rosszal. Verekedjék ki magukat kedvükre.” Kötetének - a Szerpecsenye és a Pásztorvérrel mellett - talán legerősebb darabja a Gidrán kitűnően

180