Simont Attila - Tóth László: Kis lépések nagy politikusa. Szent-Ivány József, a politikus é művelődésszervez (Somorja, 2016)
VI. A művelődés-, irodalom- és egyházszervező
kezete nemegyszer kényszercselekvésre sarkallta az egyébként jó szándékú serénykedőket. Különösen Kassa és a kassaiak agilitása volt számottevő ezen a téren, köztük Sziklay Ferencé, aki elsők között fogalmazta meg az irodalom szükségszerűen megváltozott szerepét, sőt küldetését a budapesti centrumtól elszakított, és egy teljesen új, előtte soha nem létezett állam keretei, politikai-jogi-társadalmi viszonyai közé csatolt magyar népesség életében.235 Ami persze előre nem látott anomáliákkal is járt: egyebek közt a helyi jellegű hirtelen országos jelentőségűvé nőtt, az irodalomra rászabadultak a műkedvelők és a dilettánsok, akik szemében a magas(abb) irodalmi minőség, a professzionális szint a nemzeti szellemet és értéket veszélyeztető fenyegetéssé vált. VI. 2. Emigránsok vs. dilettánsok A korszak egykorú, illetve későbbi értékelői sarkítva, olykor meglehetősen leegyszerűsítve, nemegyszer ideologikus felhangokkal a „dilettánsok” és az „emigránsok" viadalának nevezték ez évtizedet, melyben, mondjuk így: az őshonos szerzők jelentették az amatőrizmust, a dilettantizmust, a partikulárist, a bezártságot, az 1918-1919-es Károlyi-féle polgári forradalom, valamint a tanácsköztársaság Horthyék színre lépése után az országból elmenekült, illetve eltávozott, s a csehszlovák polgári demokrácia védelmét élvező emigránsai pedig a színvonalat, az Európa felé törekvő művészi, irodalmi nyitottságot képviselték. Az emigránsok jelentős része a magyar polgári radikális, valamint baloldali érzelmű és gondolkodású szellemi elit képviselőiből - írókból, újságírókból, szerkesztőkből stb. - került ki, akik eszmei-világnézeti elköteleződésükkel, magas színvonalat képviselő értékrendjükkel, szakmai ismereteikkel és igényességükkel szintén helyet követeltek maguknak a formálódó csehszlovákiai magyar szellemi-irodalmi-művészeti életben, s abban mintegy a kovász szerepét is betöltötték. Ha valamiben pontosítani lehetne Turczel Lajos idézett tételét, azt talán a következővel lehetne kiegészíteni: a csehszlovákiai magyar irodalom egyfelől mint „a Csehszlovákiába került magyar néptöredék nemzeti létének és öntudatának természetes megnyilvánulása”, másfelől az 1918-1919-es magyarországi politikai emigráció Csehszlovákia demonstráltan demokratikus keretei közt megfelelő térhez jutott tagjainak irodalmi, sajtóbeli és művészeti-szellemi tevékenysége folytán jött létre. S e két elem az évek során nemcsak eszmei-világnézeti vonalon ütközött meg egymással, hanem az adott kulturális tér megszerzéséért és felosztásáért is - komoly érdekellentéteket ütköztető- harcot vívott. E tekintetben igazat adhatunk Filep Tamás Gusztáv felvetésének, hogy miközben az emigránsok és fiatal „autochton felvidéki” híveik „többségének művei nem állnak klasszisokkal a dilettánsokéi fölött”, ugyanakkor mindkét tábor magáénak vallja a „kulturális decentralizáció” elvét („más-más okokból persze” - teszi hozzá Filep), s a humanizmus és demokrácia - megint csak „nem azonos módon értelmezett” - értékeit.236 Tény viszont, hogy az első komoly és színvonalas - és nem utolsósorban progresszív szellemiségű - szlovákiai magyar lapok, illetve irodalmi fórumok Bécsben és a szomszédsá100
