Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel 585 ték a hallgatókat (számomra akkor ez szinte sokkoló volt, de most már értem). S ez éppen akkor volt (Meóiar hányadik országlása alatt is?), amikor már tudtuk, hogy mind Icu, mind én elveszítjük, ha hazajövünk a komáromi múzeumi állásunkat. S ekkor Martin Scharfe, az akkori tanszékvezető, felajánlotta, a következő szemeszterben tartsak órákat Kelet-Európa néprajzáról. Igaz, hogy amit ezért tudnak adni, éppen csak a létfenntartást fedezi, de idővel aztán kialakulhat egy stabilabb egzisztencia is. Nos, őszintén meg kell, hogy mondjam, amikor Budapestről hazajöttem, valamiféle küldetéstudat vezérelt. Az, hogy itthon van dolgom. Ekkorra (legalábbis akkor, abban a pillanatban úgy éreztem) viszont már kicsit belefáradtam ebbe a „küldetésbe”. Azt, hogy mégsem fogadtam el Scharfe ajánlatát, bizony nem a szülőföld hívó szava motiválta, hanem egyszerűen kishitűségem. Nem vágytam én ebbe a meóiari kurzusnak hála, tönkretett országba, viszont még mindig úgy éreztem, hogy több perspektívám lehet itthon, mint egy német néprajzi tanszék, kezdetben inkább kegyelemkenyéren élő munkatársának. Scharfe nem értett velem egyet, de (mi mást tehetett volna) tudomásul vette. Azt még azért megjegyzem, hogy itthon „eladhattam” volna a hatalmas külföldi karrieremet (tudjuk: messziről jött ember...), de ez nem az én stílusom. Nemrégiben olvastam Csányi Vilmos egy jellemzését a Magyarországon világhírű magyar kutatókról, a Közép-Európában világhírű magyar kutatókról és a tényleg világhírű magyar kutatókról. Nos, én nem szerettem volna Németországban Magyarországon világhírű kutató lenni... És hát aztán még kétszer negyed évet töltöttem (töltöttünk) Passauban, ahol sikerült befejezni és megjelentetni A szlovákiai magyarok néprajza német nyelvű verzióját. Azért nem beszélek fordításról (a szlovák nyelvű, az az), mert ebben az esetben egy teljesen más szövegről van szó: viszonylag rövid általános néprajzi jellemzése a szlovákiai magyar nyelvterületnek, majd (azt hiszem) tíz esettanulmány... Az előzőhöz kapcsolódóan: szellemiekben mit kaptál a németektől? (Most hagyd figyelmen kívül, hogy „a németek’ vagy „a magyarok” típusú általánosítások szükségszerűen leegyszerüsítőek is.) Ó, jaj! Látod, szaporodó kérdéseid nyomán kezdem érezni, érteni legelső felvetésedet, és gondolni évek számaira... De rendben, folytassuk! Jó, ha nehezemre is esik, figyelmen kívül hagyom [vigyor] a szükségszerűen leegyszerűsítő általánosítást, noha én még azzal is tágítanám a kört, hogy - ugye, ahogy arról már beszéltem - életemben nemigen válik ketté szakma, meg irodalom, meg szellemi élet vagy akár zene... Valahol minden egybeér. De azért most megpróbálok valamit germanofíliámról mondani. Nyilván jól látod, és Aranka néni ültette el bennem nemcsak a német nyelv grammatikai alapjait, de a német irodalom iránti érdeklődésemet is irányítgatta kezdetben, illetve ébren tartotta. Aztán persze mindez véletlen, mert ha serdülőkoromban egy másik Aranka néni történetesen franciára tanít, akkor most valószínűleg a frankofíliámról kellene beszélni. Egy idegen nyelv akkor szép az ember számára, ha azt érti. Amit nem értünk, az mind békabrekegés. Jó, ez túlzás persze, hiszen olaszul nem tudok, de az olasz nyelv dallamát, de akár a franciáét is, szépnek érzem, s mégis van benne valami... Rögtön a mélyvízzel kezdtem. Első német regényem, amit elolvastam, Lily Hohenstein Wolfram von Aschenbach félezer oldalas életregénye volt. Ráadásul schwabachhal írva! ...hittem ezt egészen a legutóbbi hetekig, amikor valaki kedvéért utánanéztem, s kiderült, hogy csak a borítón olvasható cím van schwabachhal szedve, a többi „normális” latin betűkkel. Ez csak egy adalék
