Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel 583 a csíra, amiből aztán a mostanában, a Fórum Társadalomtudományi Szemle oldalain megjelent tanulmányom keletkezett. Aztán meg nincs nap, hogy ne írnék le legalább egy oldalnyit, ide vagy oda, majdnem mindegy hova, hosszú távon ezek is egybeérnek. Mivel egyszerre nem tudok sokat dolgozni, ezért szinte mindig dolgozom. Kicsit (kicsit?) paradox, de így van. Nem, Isten ments! Kutatásokkal, szimpóziumokkal azért nem álmodom, meg (tényleg, ez azért érdekes!) soha a szakmámmal sem. Hacsak az nem tekinthető álomnak, amikor tán tíz éve az itáliai tengerparton feküdve (amit nagyon-nagyon nem szeretek, mármint a napon való fekvést - a levegő és a homok forró, a víz nedves stb. -, de állítólag az embernek szüksége van időnként kikapcsolódásra), szóval a tengerparton feküdve (az időt valahogy agyon kell csapni, ugye) Icuval kitaláltuk egy konferencia tervét (miről fog szólni, kiket kell meghívni stb.), s talán fél éven belül aztán meg is valósítottuk. Mert az embernek szüksége van kikapcsolódásra. Állítólag. Volt lehetőséged kétszer is Humboldt-ösztöndíjasként Németországban hosszabb időt eltölteni, ami nagy szakmai elismerés is. Nyilván az említett Aranka néni adta alapokon ott sikerült tökéletesítened a német nyelvtudásod. De mi volt az, amit a német etnológiának köszönhettél s amit aztán a szakmádban hasznosítottál? Hát, igen, ha egy olyan című könyvet kellene írnom (amit, ugye már megírtak), hogy Ajándék a végzettől, akkor abban biztosan a németországi két év játszaná a főszerepet. Viszont először is tisztázzuk: olyan, hogy német etnológia, nincs. A németországi néprajznak, etnológiának (nem is oly nagy túlzással) annyi irányzata, iskolája van, ahány néprajzi tanszék az ország területén működik. S ezek bizony sok esetben nagyon-nagyon távol állnak egymástól. Ráadásul a 20. században két gyökeres átalakuláson is átesett ez a tudományszak. Előszóra második világháború után, (részben!) leszámolva a nemzetiszocialista örökséggel, majd a hatvannyolcas diákmegmozdulások egyik eredményeként (az 1970- esfalkensteini összejövetel éles vitái nyomán), új látószögbe helyezve mind a kutatás tárgyát és objektumát, mind a kutatási módszereket. Nem véletlen, hogy a tudományszak megnevezésének a 20. század második felétől gyakori változtatásai dacára a német központi szervezet megőrizte a Német Néprajzi Társaság (Deutsche Gesellschaft für Volkskunde) a központi folyóirata pedig a Zeitschrift für Volkskunde megnevezést. Mindkettő tehát a hagyományos „néprajz” terminussal operál, mégpedig azért, hogy az időközben megszaporodott különféle irányzatok (néprajz, összehasonlító néprajz, történeti néprajz, etnológia, európai etnológia, empirikus kultúratudomány, összehasonlító kultúratudomány, kulturális antropológia, történeti antropológia stb.) mind elférjenek ez alatt az ernyőként felfogható „néprajz” gyűjtőfogalom alatt. Úgy egészében és a maga részleteiben a német néprajzot tehát lényegében a mai napig nem sikerült megismernem. Már csak azért sem, mert folyamatosan változóban van. Az első ösztöndíjas évemet (családostól, ami már önmagában óriási hozadék volt, mind a nyelvelsajátítás, mind a kultúramegismerés szempontjából), szóval első ösztöndíjas évemet Münchenben töltöttem. Azért választottam Münchent, mert úgy tudtam, az ottani egyetemen van a német történeti néprajz fellegvára. A tanszék neve akkor a Német és Összehasonlító Néprajz Tanszéke volt. Nos, gyorsan kiderült, hogy Karl Sigismund-Kramer nyugalomba vonulásával az irányzat is a háttérbe szorult, és inkább a kultúrantropológia, európai etnológia követése volt akkor a tanszék munkatársaira jellemző. Lemaradtam tehát, minta borravaló. Ami nem volt baj, legalább ebbe is belekóstoltam, sőt az európai etnológia a számomra követhető módszerek egyik
