Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
1. Néphit, népszokás, népi vallásosság
Az adventi koszorú...57 koszorút, a maga növekvő fényszimbolikájával összekeverik azzal a télizöldből készült koszorúval, amin egy gyertya díszeleg és a karácsonyi asztalon gyújtanak meg, illetve 3. egyszerűen elfelejtik a fölbukkanás valódi időpontját. Az mindenesetre tény, hogy a szlovákiai magyar néprajzi kutatás a kilencvenes évek előtt nem rögzítette az adventi koszorú ismeretét (vö. Liszka 1997c; Liszka 1997d). A különféle képes heti- és havilapok szemlézése is azt bizonyítja, hogy csak az utóbbi évtizedben vált mind szélesebb körben ismertté. A megkérdezettek zöme is így nyilatkozott, s forrásként általában a sajtót, televíziót, (kizárólag római katolikusok esetében) a templomot jelölve meg. Fölvethető a kérdés, ahogy azt Bausinger meg is teszi, vajon miért mondanak az adatközlők egy olyan szokást „ősréginek”, „mindig is létezőnek”, olyannak, ami „azóta létezik, amióta advent van”, holott maguk is jól tudhatják, hogy mikortól datálódik. Arról lehet szó, hogy mégsem tudják. Számtalan példája hozható fel annak, hogy az emberek milyen gyorsan (akár egy-két év távlatában is) elfelejtenek dolgokat, pontosabban úgy őrződnek ezek meg emlékezetükben, mintha azok már „örök idők óta” léteztek volna. Ez valahol a hagyomány lényege is lehet: mintha egyénnek, közösségnek szüksége is lenne arra, hogy bizonyos dolgoknak nagyobb időbeli mélységet tulajdonítson. Akár tudat alatt kialakított mesterséges hagyományra is. Tamás Gáspár Miklós megállapítása, miszerint: „a hagyomány lényege nem az emlékezet, hanem a feledés” (Tamás G. M. 1999, 235) így is értelmezhető. További tanulsága a szóban forgó kutatásnak, hogy kiderült: a futótűzként terjedő adventi koszorút döntő mértékben csak formailag veszi át a vizsgált közösség. Közben a tartalom valahol lemaradt. Értem ez alatt azt, hogy sok esetben olyan jelenségeket is adventi koszorú megjelöléssel illetnek, amelyeknek semmi közük a most szóban forgó objektumhoz, másrészt magát az adventi koszorút sem rendeltetésszerűen, a növekvő fény szimbolikájának megfelelően használják. Leopold Schmidt elsősorban a közösségileg gyakorolt szokások elveszített, elsikkadt hiedelemhátterével foglalkozva írta az alábbiakat: A szokás sok formájában jelen lehet, de belsőleg kiürülve, anélkül, hogy bármiféle belső hiedelemalap ezt megerősítené. Azaz ember általános érzése, hogy a nyilvános szokások a maguk képi megnyilvánulásaiban bármiféle hitet, hiedelmet nélkülöznek.28 A továbbiakban az adventi koszorúval is foglalkozik, de inkább mint ellenpéldával, hiszen ez az igazán újkori jelenség csak meglehetősen későn nyert létjogosultságot a katolikus egyházon belül, ám ekkor már olyan előkelő helyre került, hogy a karácsonyfával ellentétben az adventi koszorút a pap meg is szentelte. Valahol gyökereiben tehát egy „pogány” szokás töltődött fel keresztény hiedelemmel (Schmidt 1966, 297). A hiedelemháttér nélküli szokásról Schmidt által leírattak viszont szinte maradéktalanul érvényesek az adventi koszorú szlovákiai jelenlétére. A felmérés még egy, kutatás-módszertani tapasztalatot is eredményezett. Már most érzékelhető volt, hogy magával a kutatás tényével hozzájárultunk ahhoz, hogy az adventi 28 Der Brauch scheint in vielen Formen vorhanden, aber innerlich leer, ohne die Begründung durch irgendeinen glaubensmäßigen Inhalt. Dem allgemeinen Empfinden nach vollziehen sich die öffentlichen Brauche mit ihren Bildgebärden sozusagen glaubenslos (Schmidt 1966, 293).
