Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel 577 gépelt oldalon fogalmazott meg) végeredménye, hogy nem javasolja a munka védésre bocsátását. A másik opponens, tán másfél oldalas méltatás után summa cum laude minősítést javasolt. Egy harmadik opponens döntötte végül is el, hogy védhetek-e vagy sem, s azt hiszem, cum laude minősítéssel ez meg is történt. Visszatekintve, Voigtnak volt, csaknem mindenben, igaza. A védés után odajött hozzám, gratulált, s megjegyezte, hogy de azért gondoljam meg, ha valaha publikálom munkámat, lehet, hogy észrevételeit nem ártana figyelembe venni. Ez aztán úgy is történt... Azt, hogy Voigt Vilmos opponensi véleménye nem ellenem irányult, hanem az ügy érdekében, mi sem bizonyítja jobban, hogy néhány év múlva meghívott a Folklore Tanszékre vendégelőadónak, aztán később még tán két alkalommal, egy-egy szemeszterre... Fokozatosan ismertem meg, s mára tudom elfogadni fanyar humorát, sokszor gyilkos iróniáját, s igen, kicsit furán hangzik, mérhetetlen segítőkészségét. Óriási tudásával, meg azzal, hogy szinte minden nyelven olvas, már egyetemista korunkban is tisztában voltunk. Járta róla egy legenda, miszerint a különféle nyelveken megjelent publikációkból álló kötelező olvasmány listáján egyszer egy izlandi könyv is megjelent. Ahhoz már hozzá voltunk szokva, hogy németül, angolul, oroszul természetesnek veszi, hogy olvasunk (pontosabban: úgy tesz, mintha természetesnek venné), no, de izlandiul?! Egy bátrabbakból álló küldöttség jelent meg nála, nehezményezni a feladatot. Voigt, állítólag rájuk nézett, felhúzta a szemöldökét, majd csodálkozva megkérdezte: Hogyan, maguk nem olvasnak izlandiul? Nos, ő ezt ma természetesen tagadja, s lehet, hogy neki van igaza, viszont, a történet a voigti mentalitásnak mégis szép példája. És jelzi egyrészt, hogy mit tanultam (vagy inkább, helyesebben: tanulhattam volna, noha azért igyekeztem) tőle: az igényességet, azt, hogy a megismerésben lényegében nincs lehetetlen, csak kitartás, módszeresség, akaraterő kell hozzá és hogy mindent összefüggéseiben kell szemlélni. A másik, s itt kapcsolódom a legutóbbi Tekla néni történethez. Annak igényét, hogy a tudományban (még az olyan nemzetinek tűnőben is, minta néprajz) nemzetközileg kell tájékozódni, Tekla néni ültethette el bennem. De ez a mag csak később, elsősorban Voigt Vilmos hatására tudott bennem szárba szökni (nem szeretném hallani azt az ironikus megjegyzését, amit akkor enged majd meg magának, ha ezt az utóbbi mondatomat elolvassa), tanulmányai, előadásai, beszélgetéseink nyomán. Aztán van egy harmadik dolog is, amit neki köszönhetek. S azt hiszem, ez a legtöbb. Azt, hogy ma bátran ki merem jelenteni, ma is szeretek tanulni, alighanem szintén neki köszönhetem. Az elmúlt évtizedekben számos esetben hallottam tőle konferenciák zárszavaként (nálunk is), magánbeszélgetések során, írta számos levelében, hogy itt meg itt, egy-egy olyan tanácskozáson, ahol (ugyan már, Istenem, egy Voigt Vilmos mit tanulhat még!?) mily sokat tanult. S való igaz: mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitől lehet tanulni. És kell is. Milyen volt a budapesti közeg, amelyik körülvett? Mit szippantottál magadba leginkább a városból, ami esetleg máig ható élmény is? A városból szinte semmit. Legalábbis ma úgy látom. Különösebben nem szeretem Budapestet. Meg eleve, nem vagyok társasági típus. Egy-egy koncertre (mondjuk minden LGT-re) persze elmentem, nagy ritkán színházba is, Egyetemi Színpad, Vígszínház, Madách, meg ilyenek, de ezek különösebben nem fogtak meg. Viszont az Országos Széchényi Könyvtár, hát igen, az igen! Utóbbiba szegény Szuchy Márta vitt el először (komáromi, nagyon okos és művelt, magyar-népművelés szakos leány volt, egy évvel járt előttem, egyetemi éveink alatt sülve-főve együttlévő barátok lettünk, sajnos nagyon korán elment), és
