Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
8. …mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitól lehet tanulni. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel
8. „...MINDENHOL, MINDENKOR ÉS SZINTE MINDENKITŐL LEHET TANULNI” Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel Ez a beszélgetés születésnapi jubileumod alkalmából készül. A kerek hatvan közeledtével érzel-e magadban vagy magad körül valamilyen változást? Az a helyzet, hogy sosem tulajdonítottam jelentőséget a „kerek" születésnapoknak, így most sem foglalkoztam vele, pontosabban: foglalkoznék vele. De nem te vagy az első, aki - sokszor részvétteljes pillantásokkal kísérve - hasonlóakat kérdez. Ha akarom, ha nem, foglalkoznom kell hát vele, miközben továbbra is meggyőződésem, hogy ki-ki annyi éves, amennyinek éppen érzi magát. Jómagam éreztem már öregebbnek is magam (negyven körül, egy kiélezett és nehéz élethelyzetben), mint most, illetve hát az éppen most kínzó porckorongsérvem, ha elmúlik, fogom még magam a mostani kedélyállapotomnál fiatalabbnak is érezni. Legalábbis remélem. Utóbbi, a porckorongsérv viszont nem életkorjelző, hiszen első alkalommal harmincöt éves koromban jelentkezett. Aztán azóta vissza-visszatérő vendég. No, de egy kicsit komolyabbra fordítva a választ, az ember, ugye, úgy gondolná, hogy ahogy kifelé megy az életből (hát ez is: születésünk pillanatától kifelé megyünk...), szóval az emberélet útjának felét elhagyva, egyre többet elvégzett, teljesített, tehát a reá váró feladatok száma is csökken. Nos, ehhez képest épp fordítva van, évről évre (minden fogadkozás ellenére) egyre több az elvégzendő munka, a teljesítendő feladat. Ha ez törvényszerű, márpedig mások elbeszélései alapján is úgy tűnik, hogy valóban, nos, akkor igen: érzem a hatvan évet. Nyakig (nyakig? a víz alatt!) az éppen időszerű munkákban, miközben (magam szabta) feladatok garmadája kacsingat rám a nem is oly távoli jövőből. (Persze igen távoli jövőről azért mégsem illendő beszélni. Ebben a korban!) Köbölkúton születtél: mit adott neked ez a falu, az iskolája vagy a közössége, s mit köszönhetsz a szüleidnek? A kérdést megfordítanám, hiszen elsősorban a Liszkáékhoz születtem be, olyannyira, hogy valóban Köbölkúton, az akkor még Új utca 757. alatt, a konyhában. Petróleumlámpa mellett, aminek tudjuk, milyen szép a lángja... Szüleim a boldog és gondtalan gyermekkort biztosították, engedték, hogy azzá legyek, amivé lenni szerettem volna (ez majdnem sikerült is, s hogy csak majdnem, nem rajtuk múlott), aztán később is, ha igényeltem (mert nem mindig igényeltem, amit aztán később rendre meg is bántam), szóval mindig, minden élethelyzetben mellettem álltak. Édesanyám, hál’ Istennek, áll ma is!
