Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
496 Kapcsolatok, identitásaink meg „újraéleszteni" ezt az „ősi szokásunkat". Újabban a mátyusföldi Deákiban tanítják be óvodás gyerekekkel hagyományápolás címén. Az senkit nem zavar, hogy a helyi hagyománynak (legalábbis kimutatható módon) sem Szeged, sem Deáki környékén a kiszehajtás nem volt része. Azt meg egészen biztosan nem tudatosítják, hogy - finoman szólva - nem egy jellegzetes magyar szokásról van szó. Hiszen, mint említettem, gyakorlatilag Európa-szerte ismert volt, s a szlovákok, csehek még ma is gyakorolják. Talán még a kiszehajtásnál is beszédesebb példa a kopjafák esete. Elsősorban Erdélyből ismert az a tulipános-csillagos motívumokkal dúsan faragott protestáns sírjeltípus, amelyet - vélhetően értelmiségi névadás nyomán - kopjafa ként ismer a közvélemény. Az eredendően tehát protestáns sírjelként funkcionáló kopjafa a magyar köztudatba székely sírjelként vonult be. Közben tudjuk, hogy maga a kopjafa kifejezés művi, értelmiségi találmány, a népnyelvben használata nem mutatható ki (fejfa, fűtül való fa, gombfa megjelölései ismertek); maga a sírjeltípus pedig mind az Alföldön, mind a mai Dél-Szlovákia területén előfordul, evangélikus szlovák temetőkben is, sőt még a románok körében is ismert. Egy meglehetősen bonyolult fejlődési folyamat következményeként mára a kopjafa általános magyar nemzeti szimbólummá vált, s eredeti (sírjel) funkcióját elveszítve, különféle alkalmakból felállított köztéri szoborként jelenik meg. L. Juhász Ilona, aki a dél-szlovákiai kopjafák/emlékoszlopok állítási alkalmait és elterjedésüket feltárta, szemléletesen kimutatja, hogy térségünkben a mintegy 300 kopjafa térképre vetítve pontosan kijelöli a szlovákiai magyar nyelvterületet. Rendeltetése egyértelmű tehát: nemzeti hovatartozást fejez ki, miközben kiemelődött eredeti közegéből, a temetőből, s közösségi funkciót tölt be. A kopjafa mint emlékoszlop egyébként nemcsak a magyarok szemében a magyarság kifejezője, hanem az ott élő szlovákok is annak tartják. Néhány lojális polgármester hiába faragtatott a falu kopjafájára szlovák címert, hiába vésetett rá szlovák nyelvű feliratot is, az adott település szlovákjai ezt a szimbólumot nem érzik a magukénak (vö. további irodalommal: L. Juhász 2005). Hasonló pályát kezd befutni a székely kapu. A néprajzkutatók tudják (?), hogy a székely kapuhoz nagyon hasonlatos kapuformák a németországi Hessenben is találhatóak, s mindkettő gyökerei az egykori lovagvárak kapuszerkezeteiben keresendőek. Innen került az egyszerű nép használatába mind a Székelyföldön, mind Hessenben (Viski 1929). Ezzel szemben a közvélemény a székely kaput „ősmagyar" képződménynek tartja, s manapság az egyik legfontosabb „népi” eredetű nemzeti jelképünkké vált. Dél-Szlovákiaszerte is egyre gyakoribb az emlékműszerű, amúgy gyakorlatilagfunkciótlan, de magyar nemzeti szimbólum funkcióval bíró székely kapu, újabban egyenesen magyar kapu. A régi hagyomány, akár a régi, elavult munkafolyamatok ismerete is (vélt vagy valós?) közösségmegtartó, identitásmegőrző szereppel bírhat. Ilyenek például az egyre népszerűbb aratóversenyek. Lényegük, hogy bő gatyában, kaszával kell egy bizonyos területen levágni a gabonát. Ennek az „ősi eljárásnak”, a kaszás aratásnak (különben pontosan lehet tudni, hogy ez a technika, területenként változóan ugyan, de nagyjából a 17-18. században váltotta föl a régiesebb sarlós aratást), tehát ennek az „ősi” eljárásnak az ismerete, a szervezők hite szerint a nemzeti identitást erősíti. Példáimat szinte vég nélkül sorolhatnám, de már ennyi adat birtokában is, mindezeket összevetve leszűrhetőek bizonyos általános tanulságok:
