Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
Két part között...493 rében14 éppen úgy, mint például a cseh-morva (Langhammerová 2004,163,166-167), illetve a német nyelvterületen (Sartori 1910-1914, II: 90-99). Darányinak tehát nem kellett „kitalálnia", legfeljebb felújíttatnia a vélhetően akkora nagyobbára kikopott szokást. A magyar folkloristák viszonylag pontosan tudják, hogyan, nagyjából mikor és milyen bonyolult összefüggésrendszerben, milyen változásokon át került a karácsonyfa-állítás szokása a magyar néphagyományba. A 19. század elején német hatásra először a magyar főnemesség és nagypolgárság, majd a polgári középréteg és a papság közvetítésével terjedt, amiben fontos szerepe lehetett az egyes oktatási intézményeknek (Hornyák 1994). Meghonosodásához azonban vélhetően nagyban járult hozzá a magyarság körében korábban is ismert karácsonyi rekvizitum, a termő ág, mint a bőségvarázslás egyik szimbólumának a megléte (Kriza 2001. Vö. Weber-Kellermann 1978,104-131). Mindezek ismeretében nem tarthatjuk más folyamatnak a közelmúltban elterjedt adventi koszorú térhódítását, vagy a most terjedőfélben lévő Bálint-napi (globalizáltabban: Valentin-napi) szokásokat vagy - horribile dictu! - a Halloweent sem. A közvélemény ezzel szemben a karácsonyfát (vagy éppenséggel a húsvéti nyuszi hozta tojást) a magyar népi kultúra szerves részének tekinti, „saját hagyományak” tehát, míg az utóbbiakat (egyelőre!) nem. Ezek ellen mint gyökértelen, idegen jelenségek ellen harcolni kell - hangoztatják a „hagyományos” magyar népi kultúra védelmezői. A sort folytathatnám, de föltehető (és fölteendő!) a kérdés: mi ebből a tanulság? Kézenfekvő, hogy népeknek, nemzeteknek szükségük van szimbólumokra, mítoszokra. Ezek nagy részét néprajzkutatók vagy még inkább magukat annak kikiáltó „szakemberek” segedelmével az ún. népi kultúrákban vélik megtalálni. Ennek hosszú, a 18. század végéig nyúló, közismert tudománytörténeti gyökerei vannak, amire részben már utaltam is, így részletesebb taglalásuk szükségtelen. A lényeg az, hogy a köztudatban él egy mitikus, többé-kevésbé idillikus népi kultúra-kép, mintegy a hajdani „aranykor” lenyomata, amelyet a 20. század már alaposan megtépázott, s most ráadásul a globalizáció és az EU rémképe fenyeget. „Egy szimbólumnak a hatása a fontos, magának nem kell okvetlenül hitelesnek, vagy teljesen hitelesnek lennie" - Kisbán Eszter szavai érvényesek az egész, a köztudatban kialakult/kialakított népikultúra-képre is (Kisbán 1989, 104). Ez van - nem kell ellene harcolni (sőt, a jelenség újabb kutatási területe lett magának a néprajztudománynak is), az emberi élethez kellenek a jelképek, a szimbólumok, a mítoszok, az ünnepek, akár az egészen új, ám archaizáló ünnepek is! Közben azonban nem árt tudatosítani (s remélhetőleg ehhez meggyőző érveket sikerült az eddigiekben szolgáltatnom), hogy a magyar 14 A Vasárnapi Újság 10. évfolyama (1863) 32. számában Huszár Gy. tollából olvashatunk egy beszámolót Zsitva-melléki aratás körüli népszokás címen, amelyben a Bars megyei magyar gazdáknál dolgozó szlovák idénymunkások által gyakorolt szokást mutatja be. Cikkéta következőképpen fejezi be: „Sok régi patriarchális gazda-szokás elmúlt már szükségképp minálunk. Ez idő szerint nem köt többé a gazda ajándék húszast a vetést meg kezdő béres vetőlepedőjének szarvvégébe, mert hát nagy okok elvetették több év előtt a húszast, s a hosszan tartó szárazság miatt az sem tud kikelni. Azonban e sorokban leírt aratáskörüli szokás sok helyen maiglan is fennáll” (286). A cikket később Réső Ensel Sándor is beledolgozta, némileg pontatlanul a magyarországi népszokásokat tárgyaló kötetébe (Réső Ensel 1866, 350-351. Új kiadása: Réső Ensel 2000, 346-347). A szokás tehát a 19. század második harmadában bizonyosan ismert volt a Kárpát-medencében.
