Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
488 Kapcsolatok, identitásaink 1988c). A török kiűzése, Buda 1686-os felszabadítása után az újjáépülő országrészeknek rengeteg épületfára volt szükségük. A szlovák tutajosok árujukat (főleg épületfát) a Vágón és Garamon szállították, és végállomásuk a legtöbb esetben Komárom (illetve a Garam-Duna torkolatnál fekvő Garamkövesd) volt. Elég gyakran leúsztatták azonban a Dunán délebbre is (amint Lukács László kimutatta: Adonyig, Dunaföldvárig, Tolnáig), sőt az is előfordult, hogy a komáromi szekeres gazdák segedelmével a tutajokat felvontatták Győrig. A Vágón történő élénk fakereskedelem révén természetesen sok más termék is gazdát cserélt. A már említett faárun kívül a szálfákkal együtt köszörűkövet, juhsajtot, zsírt, vajat, valamint félkész vasat és rezet is hoztak a déli vidékekre. Ugyanígy a víz hátán jutottak el a híres komáromi ládák egész a Balkánra, s a cserépedényeket is dereglyéken szállították messze földre. Az árukészlet mellett természetesen az emberi kapcsolatok révén egyéb más folklórjelenségek, hírek is vándoroltak, cserélődtek. A Komáromba érkező faanyag fellendítette a város faiparát (komáromi ládák, hajóipar), az átmenőforgalom a város kereskedelmét. Miután az első világháborút követően a Duna vonala egyszersmind országhatár is lett, beszűkült a piac, gyakorlatilag nullára csökkent a fakereskedelem, a szlovák tutajosoknak egyre kevesebb okuk volt, hogy fatermékeiket a Vágón Komáromig leúsztassák. Annak ellenére tehát, hogy a faanyag forrásvidéke és Komárom városa közé nem került határ, mégis Komárom kereskedelmiipari élete hanyatlott vissza (vő. Liszka 2005, 67-75). E hajós vízi élet jellegzetes speciális kiszolgáló rétege is kialakult Komáromban, mégpedig a szekeres gazdák csoportja. Árral szemben ők bonyolították le a hajóvontatást. Az általában gabonával, sóval, borral megrakott hajókat Győrig vagy Bécsig, nemritkán Regensburgig, sőt Ulmig is felvontatták. Hogy pontosan milyen kapcsolataik lehettek a komáromi szekeres gazdáknak a Linz és Passau környéki osztrák és bajor hajóvontatókkal, ahhoz még nem rendelkezünk megfelelő adatokkal (vö. Liszka 2005,239-270). A kereskedelem előretörésével egyebek között a cseregyerekrendszer is felvirágzott, hiszen szükség volt a többnyelvű emberekre. Lényege, hogy a más-más nemzetiségű szülők gyerekeiket nyelvtanulás céljából néhány hónapra, fél esztendőre vagy akár több évre is a szó szoros értelmében kicserélték, miáltal a gyermek nemcsak az adott környezet nyelvét tanulta meg, hanem annak kultúráját, szokásait is megismerte. Közismert Jókai Mór esete, akit szülei gyerekkorában Pozsonyba küldtek német szóra, miközben Komáromban, Jókaiéknál a pozsonyi Zsigmondy család egy gyereke tanult magyarul. A komáromi szekeres gazdáknak is élénk cseregyerek-kapcsolataik voltak a dévényi németekkel (Liszka 2005, 108-124). Az eddig vázolt folyamatok, ha lassan is, de nyilván elősegítették a térség népi kultú - ráinak a nivellálódását. Önmagában azonban ez nem lett volna elégséges. Ennél jóval nagyobb súllyal esnek latba a különféle (háborúk nyomán, gazdasági megfontolásból stb.) realizálódott migrációs folyamatok (idénymunkák és áttelepedések, áttelepítések, deportációk stb.). Köztudomású, hogy a 12-13. században a Kárpát-medence középső részén jász és kun csoportok telepedtek le. Szinte ebben az időben kezdődött meg az akkori Felföld és Erdély német betelepülése. A török megjelenésével a Balkánon horvát népcsoportok menekültek már a 14-15. századtól Burgenlandon keresztül egész Pozsony környékéig, illetve Délkelet-Morvaországba (Pozsony térségében a mai napigél egy tucatnyi faluban horvát kisebbség). Ugyanekkor indult meg a szerbek észak felé húzódása a Duna mentén (Szentendre, Komárom). A említett délszláv csoportokkal együtt minden bizonnyal magyar menekültek is érkeztek a Kisalföld északi részére (Rété). A 14-17. században az
