Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
474 Kapcsolatok, identitásaink Nyitracsehiben 1996-ban az ottani magyarok a templomkertben felállították Szent István magyar feliratú szobrát, a helybéli szlovákok (ellenválaszként?) még abban az esztendőben állítottak mellé egy ugyanolyan méretű, szlovák feliratú Szent Cirill és Metód szobrot. A komáromi Cirill és Metód szobor esete - azt hiszem - minden újságolvasó ember számára ismert. A helybéli szlovákok, arra a történetileg nem egészen megalapozott eseményre hivatkozva, hogy a két hittérítő valahol a mai Komárom táján kelt át a Dunán, Komáromban szeretnének egy óriási, a talapzattal együtt csaknem öt méter magas Cirill és Metód szobrot felállítani. Ezt a magyar többségű önkormányzat már évek óta nem engedélyezi (nyilván részben válaszul a millecentenáriumi pereskedésekre is). A szobor elkészült, a helyi evangélikus templom kertjében várja, hogy egyszer talán köztéren is elhelyezhetik. A Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központjában lévő Szakrális Kisemlék Archívumban nem található még egy olyan objektum dokumentációja, amely ennyire bőséges lenne, mint a még fel sem állított Szent Cirill és Metód szobráé. Végezetül térjünk vissza a mondandóm elején föltett kérdésre. A fentebb bemutatott magyar nemzeti jelképek az 1989-es rendszerváltás után terjedtek el igazán Szlovákia magyarok (is) lakta területein. De vajon az mivel magyarázható, hogy a két világháború közötti szlovákiai magyarság kevesebb olyan jelkép-emléket hagyott hátra, amivel (nemzeti) létét igyekezett volna bizonyítani? Összefüggésben van talán a jelképállítás intenzívebbé válása a nemzeti kisebbség általános identitástudatának gyöngyülésével, s általában a fenyegetettség-érzés növekedésével? A nemzeti lét görcsös bizonygatásának tévképzetével? Netán egyszerűen gazdasági okai lennének? A kérdéseket egyelőre nyitva hagyom, mivel a bennem fölvetődő válaszlehetőségek egyszersmind értékítéletek is lennének. Úgy gondolom azonban, hogy ebben a kérdésben a kutató feladata egyelőre a regisztrálás. A megkövezés veszélye nélküli értékelést pedig hagyja inkább az utókorra. És akkor teljesen a végére engedjenek meg néhány mondatot magáról a regisztrálásról, dokumentálásról. Az eddig bemutatott nemzeti jelképek és emlékhelyek, amelyek valamilyen módon a szlovákiai magyarság önmeghatározásának is eszközei, csak egy kis töredéke azon objektumoknak, amelyek a mai nap is kinn állnak Dél-Szlovákia magyarlakta településeinek közterein. Ezek teljes számbavétele még nem készült el, bár a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központja adattárában L. Juhász Ilona gyűjtésének köszönhetően viszonylag nagy mennyiségű adat áll már rendelkezésünkre (kapcsolódó fotók, újságcikkek, plakátok, meghívók stb.). Áttekintésem során alapvetően magam is erre az adatbázisra támaszkodtam. Jegyzet Mivel a szöveg eredendően előadásnak készült és előadásként is hangzott el11, a pontos filológiai adatolástól most eltekintek. A csatolt irodalomjegyzék azokat a műveket tartalmazza, amelyek gondolatmenetem kialakítására valamilyen módon termékenyítőleg hatottak, illetve amelyekben további konkrét adatokat talál az érdeklődő a szóban forgó tematikához: Barley 1999; Barna 2000b; Békés 1977; Kapitány-Kapitány 1999; Kiliánová-Krekovióová szerk 1994; Kovács Ákos szerk. 1985; Krockow 1997; Löfgren 1988; Nagy Olga 1999; Sidó 1994. (2000) 11 A Magyar Szemiotikái Társaság Nyelvi jogok - társadalmi konfliktusok című multidiszciplináris előadássorozata keretében 2000. október 9-én Budapesten, az ELTE Tanári Klubjában.
