Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
460 Kapcsolatok, identitásaink küldték szülei két hétre szlovák szóra - nyilván az idő rövidsége miatt, mindennemű jelentősebb, érzékelhetőbb eredmény nélkül (ez az eset Köbölkúton abban az időben nem számított egyedinek, de elsősorban pedagógusi-értelmiségi körben terjedt, s a cserepartnerek részéről nem volt meg az igény a magyar nyelv elsajátítására, éppen ezért a szlovák gyerekek nem is érezték jól magukat a színmagyar környezetben. Az akciót egyébként egy helyi tanító, Szabó Zoltán szervezte meg évről évre, akit a második világháború utáni években, amikor Szlovákiában nem nyílottak magyar oktatási nyelvű iskolák, egy időre ebbe az alacsony-tátrai településre helyeztek tanítani. Akkori tanítványaival később is tartotta a kapcsolatot és ily módon tudta megszervezni újra és újra ezeket a csereakciókat). Népi-paraszti környezetben ugyancsak bőséges 20. századi adatokkal rendelkezünk a cseregyerekrendszer kisalföldi meglétérre vonatkozóan. Az Esztergom megyei Fámád, túlnyomórészt magyar lakosságú község három, közelfekvő szlovák településsel (Kurallal, Csekével és Fakóvezekénnyel) állott szorosabb társadalmi-gazdasági kapcsolatban, ami gyakori összeházasodásokat is eredményezett. A két világháború közötti időszakban az érintett falvak szlovák népével (elsősorban a rokonságon belül maradva) nyelvtanulás céljából gyermekcserékre is sor került. Klebecska István (sz. 1928) visszaemlékezése szerint 1934-1935 táján szomszédjukban egy 6-7 esztendős fakóvezekényi szlovák kislány volt néhány hétig cseregyerekként, miközben a szomszédék fia Fakóvezekényben tartózkodott szlovák szót tanulni. A kislány a falubéli magyar gyerekekkel játszott, s így óhatatlanul megtanult valamit magyarul (játszótársai viszont az első szlovák szavaikat sajátították el tőle). Farnadon a második világháború után ez a szokás megszűnt. A tardoskeddi magyar gazdák gyermekeiket a század elején a szomszédos Bánkeszire és Komjátra küldték szlovák szóra, ahonnan viszont Tardoskeddre érkeztek szlovák gyerekek magyarul tanulni. A cseregyerekrendszernek az imént felhozott példáknál sokkal fejlettebb formája alakult ki a népi gyakorlatban is a csallóközi és mátyusföldi magyar falvak, valamint a Pozsony környéki német és az északabbra fekvő szlovák települések között. A szőlő- és bortermeléssel összefüggő cseregyerekrendszer gyakorlata figyelhető meg a csallóközi helységek és a Pozsony környéki bortermelő települések (Bazin, Pozsonyszentgyörgy stb.) között. A második világháború végéig német többségű Pozsony környéki falvak (elsősorban Dénesd, Misérd, Csölle, Tores, Dunahidas) Németországba kitelepített lakói körében a bonni Alexander von Humboldt Alapítvány jóvoltából sikerült kutatásokat végeznünk. Az interetnikus kapcsolatok egész rendszerére irányuló vizsgálódások a cseregyerekrendszer vonatkozásában is értékes adatokat eredményeztek. Csak ízelítőül néhány példa. Dénesd község lakói gyermekeiket elsősorban szlovák szóra adták a récsei, pozsonyszentgyörgyi és malackai római katolikus szlovák családokhoz. Georg Liedl (sz. 1923), aki jelenleg a németországi Stuttgart közeli Esslingenben él, elmondta, hogy gyerekkorában az utcán pajtásaitól megtanult magyarul (ma is jól, ízesen beszéli a felső-csallóközi magyar nyelvjárást!), ám mivel a faluban akkor gyakorlatilag nem élt szlovák, a szlovák nyelv elsajátítása végett szülei egy esztendőre egy récsei római katolikus szlovák családhoz küldték őt. Ugyanebben az időben egy szlovák kislány lakott szüleinél Dénesden és a német nyelvet igyekezett elsajátítani. A cseregyerekpartnerrel a kapcsolatot egész a Szlovákiából való kitelepítésig intenzíven tartották, sőt ezt követően is, ha egy mód volt rá, szlovákiai útjai során fölkereste Récsét is. A dunahidasi származású Wendelin
