Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
452 Kapcsolatok, identitásaink kölcsönös toleranciát, ami viszont egymás kultúrája és nyelve (legalább passzív!) ismeretének a függvénye (mellesleg az előbbi, mármint a kultúra századunkra alapvetően már nem is különbözött, de ennek bizonyítása és okainak megkeresése egy másik tanulmány feladata kell, hogy legyen). Az egymásról alkotott kép is pozitív lényegében, így az egyszerű csallóközi magyar emberek a most vizsgált német források tükrében temperamentumosak és büszkék, dolgosak és jószívűek. Itt természetesen némileg keveredhet a valós személyes élmény a régebbről beidegződött nemzetkarakterológiai sztereotípiákkal és a későbbi, a turizmus kialakította németországi magyarságkép kliséivel (megfigyeltem, hogy az elmúlt fél évszázad során a Pozsony környékéről elszármazott németek inkább Magyarországon töltötték szabadságukat, mint Szlovákiában). Ezt sejteti Rudolf Musik Csallóköz-leírása, amely a hortobágyi pusztáénak is megfelelne (Musik 1990, 38-41). Ami a nyugati, elsősorban német magyarságkép irodalmi eredetű sztereotípiáit illeti, azokról Eckhardt Sándor mutatta ki, hogy kezdetben alapvetően negatívak voltak (gondoljuk csak Freisingi Ottó leírására), majd a „romantikának kellett jönnie, hogy az értékek a fejük tetejére álljanak s hogy ami a magyar életben addig megvetésre méltó elmaradottságnak látszott, lelkes bámulókra találjon egy napról a másikra” (Eckhardt 1929, 113). E „pozitív magyarságkép” (s tegyük hozzá: hamis csikós- és betyárromantika) egyik első és fontos forrása Nikolaus Lenau volt. Nagyjából ebben az időben tovább erősödött azonban a negatív magyarságkép is: „a 'Paprikasch, Gulasch, Betjar, Tschikosch’ gyakorta ártalmas, hamis romantikájának egyik fő forrása... Csaplovics Gemälde von Ungernja volt. A benne összehordott sok furcsaság - a híres betyárok, egy híres magyar okmányhamisító tetteinek leírása, valamint Báthory Erzsébet rémtetteinek ecsetelése a magyar nemzeti jellem megrajzolása kapcsán - nem sok szimpátiát kelthetett Európában e nép iránt” (Paládi-Kovács 1990,110). S ez már átvisz bennünket a magyarságkép ama másik síkjára, amelyet a bevezetőben egyrészt a régebbi német irodalmi sztereotípiákból levezethetőnek mondtam, illetve a csehszlovák iskolarendszer hatásának tulajdonítottam. Ebben az esetben nem az egyszerű, a szerzők által ismert emberek jellemzéséről van szó, hanem általában a magyarok, a hatalom egykori birtokosainak képéről. Ez leginkább az átmeneti irodalomban jön elő, tehát azokban a munkákban, ahol a szerző - a személyes visszaemlékezésen túlmenően - a magyarok Kárpát-medencébe érkezésének bemutatására is sort kerít. Vad, a hunokkal, mongolokkal és törökökkel rokon, rabló és gyilkoló, leigázó és kizsákmányoló népként tűnik fel itt a magyar. Példát gyakorlatilag bármelyik munkából idézhetnénk, így álljon itt csak egy: Nyugalom és béke? Nem sokáig! Ismét seregek és lovasok! Hordák hordák hátán hömpölyögnek Nyugat felé. Elözönlik a Duna-Tisza síkját. Ellenállás? Ki tudná megállítani ezeket a vad lódarázsrajokat? Surrogó nyilak, görbe szablyák, doboló paták. Égő falvak, megcsonkított asszonyok, lekaszabolt férfiak maradtak csak utánuk. És aztán a nagy magyar-csata Augsburg kapuinál, amit követően a magyarok, a 'Föld fiai' menekülésbe fogtak, miután ezt megelőzően évtizedekig rettegésben tartották Napnyugatot. Nagy Ottó megmentette a birodalmat, így volt ez ezer éve. Avarok és hunok, magyarok és mongolok és aztán a török... (Musik 1990, 9-10)
