Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
4. Kapcsolatok, identitásaink
440 Kapcsolatok, identitásaink Midőn a téli hótömegek elolvadtéval a Vág vize megdagad, megpezsdül partjain a tavaszi élet, Liptó és Árva megyében és éjszaki Trencsénben. Mert felhasználva az alkalmat, a Vágba hajtják azokat a tutajokat, melyeket a nagyobb mellékfolyók (Árva, Kiszucza) partjain már télen készítettek elő. Egy fél tutaj 9-15 egymás mellé szegezett fából áll, szélessége legfeljebb 4 méter. Két ilyen, hosszában egymás mellé illesztve adja az egész tutajt. Teplicskától Liptóújvárig csak üres féltutajok úsznak, innen Rózsahegyig már megrakott féltutajok, tovább pedig egész tutajok úsznak. A Dunán, hol az áram és a hordképesség is nagyobb, két egész tutajt kapcsolnak egymás mellé s a két végén alkalmazott evezőkön kívül még oldalt is evezőkkel felszerelik. Rendesen 8-12 tutaj úszik egymás után s az egész szállítmány az úgynevezett faktorra van bízva, értelmesebb és módosabb tutajosra, ki viszont vagyonával áll jót a kereskedőnek. Ha most arra gondolunk, hogy e hosszú útra való élelem, ital nem férhetett el ezeken az áruval (főleg keréktalpakkal, tetőfedő fazsindellyel, különféle ládákkal, villákkal, lapátokkal, dagasztóteknőkkel stb.) megrakott tutajokon, akkor természetesnek kell tartanunk, hogy - készleteiket feltöltendő - több helyen is kikötöttek. A tutajosok vásárlóerejével számolva a folyópartok közelében különféle boltok, kocsmák is létesültek, amelyeket a tutajosok pontosan számon tartottak és rendszeresen fel is kerestek. Erről vall a következő, Budáimban (egykori Trencsén megye) lejegyzett népdal szövege is: Ja veru pltníci, Šak vy dobre viece, dze je krčma která: jedna je vo Veci, druhá pri Komoči, treťá pri Vízváré, a štvrtá v Komárne. Bizony, ti tutajosok, nagyon jól tudjátok, hol, melyik kocsma van: az első Vágvecsén, a második Kamocsánál, a harmadik Vízvárnál, s a negyedik Komáromban. Nyilvánvaló, hogy e helyeken (s még sok más helyen is) partra szállva, a tutajosok óhatatlanul személyes kapcsolatba kerültek a vidék lakosságával. A kamocsai (volt Komárom megye) idős emberek is elmondták, hogy a Vágón leereszkedő szlovák tutajosoknak volt ott kikötőjük. Mivel általában csak Komáromig úsztatták a szálfát, itt már igyekeztek minden apró faholmijukon túladni (főleg tűzifának árulták még a kormány lapátot is), hiszen visszafelé az utat általában gyalog tették meg. Egy zsidó kereskedő asszony egy kisebb fadepót is létesített a töltés mellett, s igyekezett tőlük mindent felvásárolni, amit aztán felárral továbbadott (az áruért pénzben vagy természetbeniben, tehát borban, pálinkában fizetett). A gútai partoknál szintén létezett két fadepó, ahol idős szlovák tutajosok is dolgoztak tavasztól őszig: az újra és újra érkező nyersanyagból ott a helyszínen faragták a fazsindelyt. E part menti kocsmák szerepe persze nem volt egyértelműen pozitív, amint arról egy 20. század eleji hírlapi cikk is tudósít bennünket. 1910 télutóján három vágszerdahelyi és három vágai származású tutajos Szeredről szállított épületfát Negyedre, miközben Vágsellyénél az első tutajt irányítók „ittas állapotukban” a kompgépnek ütköztek, „s utánuk a többi tutaj is..." Megjegyzem, hogy ebből a rövid hírből az is sejthető, hogy a tutajosok nem kizárólag szlovák nemzetiségűek voltak, hiszen az itt emlegetett vágaiak minden bizonnyal magyarok lehettek. A magyar néprajztudomány ez ideig erre a lehetőségre sem figyelt föl. Pedig érdemes lenne időt szentelni rá, amit a következő, Komáromban 1885-ben megtörtént eset is bizonyít. A Komáromi Lapokban olvasható
