Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

3. Elődök, intézmények

3. 48. Újabb szempontok és közelítések az 1920

UTÁNI MAGYARSÁG NÉPRAJZI KUTATÁSÁBAN

A magyar nép egy „mozaiknemzet” keretei közt létezik - írja egy dolgozatában Lukács László, majd meg is magyarázza, hogy mit ért ez alatt: „A mozaiknemzet azt jelenti, hogy a mozaik minden darabja önálló, különálló rész, de csak a többivel együtt teljes. A teljesség igénye nyolc különböző társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedésű, más-más nyelvű és kultúrájú, a legtöbb esetben saját nemzetállamiság kiépítésére törekvő ország területén élő magyarság számára mindmáig termékeny illúzió maradt” (Lukács L. 1999, 114-115). Én itt a hangsúlyt a „termékeny illúzióra”, azon belül is inkább a „termékeny”re helyezném, hiszen azáltal, hogy 1918-at követően a magyarságjelentős hányada kisebbségi sorba került, újabb kihívásokkal találhatta (volna) szembe magát a magyar néprajztudomány is. Az archaizmusok görcsös keresgélése mellett ugyanis már a kezdet kezdeténél oda lehetett/kellett volna figyelni azokra a hatásokra, amelyek az impériumváltásokból adódóan érték a kisebbségi sorba került magyarok népi (vagy mindennapi vagy tradicionális vagy populáris, ahogy tetszik) kultúráját. A magyar népi kultúra közhelyszerű erős táji-történeti tagolódása ily módon, más perspektívában ugyan, de tovább erősödött. Különbözőképpen alakult ugyanis a Csehszlovákiához került északi magyar nyelvterület, a Románia fennhatósága alá került keleti, valamint a Jugoszláviához csatolt déli magyar nyelvterület lakosságának népi kultúrája. Ezek a területek egymáshoz képest, illetve a területileg és népességileg jelentős mértékben megcsappant első világháború utáni Magyarországhoz képest is különbözőképpen fejlődtek, más-más külső hatások érték őket. Hogy konkrétan milyenek, arról bizony meglehetősen halvány elképzeléseink vannak csupán. A vizsgálódásokat persze még ma sem késő elkezdeni. A továbbiakban a szlovákiai magyarság példájánál maradva néhány olyan szempontra, lehetőségre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek vélhetően a többi, az anyanemzettől elszakított kisebbségi magyar közösség, de talán még a mai Magyarország szempontjából is hasznosítható lehet.

Az nyilvánvaló, hogy a különféle modernizációs folyamatok, a polgárosulás századunk első felére, de közepére egész biztosan egyrészt egységesítették a szlovákiai magyar tájegységek „népi kultúráját" is (főleg a térség nyugati felében a kisebb egységeket, a 6-8 faluból álló viseleti csoportokat eltüntették), másrészt viszont a polgárosult(abb) területek és azon vidékek között, ahová nem vagy csak részben jutottak el ezek a vívmányok (tehát „archaikusak” maradtak), még nagyobb szakadék keletkezett. Ki is alakult az a tévképzet, hogy ezek az „archaikus” kultúrával rendelkező vidékek (pl. Zoborvidék, Gömör) a magyarabbak, ott van a „tiszta forrás”, míg a polgárosultabbak már „elfajzottak”, ahogy Manga János fogalmaz egy dolgozatában: „internacionalizálódtak” (Manga 1939). Holott korántsem erről van szó. Tudatosítanunk kell, hogy az egyes szlovákiai magyar tájegységek kultúrája egy adott időszakban (mondjuk 1920-ban) a fejlődés nem azonos fázisát mutatja (fejlődésbeli fáziseltolódás), s az archaikusabb jel-