Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
404 Elődök, intézmények, mesterek Erdélyi Zsuzsanna és T. Erdélyi Ilona esetében tehát egy több szálból is építkező családi kontinuitás, folyamatosság mutatható ki, akár kézzelfogható értelemben, akár szellemi vonalon. Rendkívül gazdag, s most nem a szó materiális értelmében gazdag örökség birtokosai ők! Node! Önmagában, a temetőben nyugvó ősök okán nem szokás díszpolgári címet adományozni. Ahhoz saját tettek, saját munkásság, mégpedig olyan tettek, olyan munkásság kell, amire a kibocsátó közösség méltán büszke lehet. Most hát én inkább ezekről beszélnék. De előtte engedjenek meg egy személyes jellegű megjegyzést. Amikor a megtisztelő felkérést megkaptam, hogy méltassam a két újdonsült gél léri díszpolgárt, természetesen gondolkodás nélkül igent mondtam, s csak később szorult el a szívem: ismerem-e én eléggé T. Erdélyi Ilona munkásságát ahhoz, hogy én méltassam? Mert úgy gondoltam, hogy Erdélyi Zsuzsanna életművével jól, de legalábbis jobban tisztában vagyok. Aztán a felkészülés során rá kellett jönnöm, hogy nincs ez egészen így: Ilonáét jobban ismerem, mint az az első pillanatban tudatosodott bennem, Zsuzsannáé meg mégiscsak tartogatott számomra meglepetéseket. Kezdjük T. Erdélyi Ilonával, a sorrend indoklását a végére hagyva. Ő, mint említettem, elsősorban talán arról ismert, hogy szívós tudatossággal és makacssággal gondozza nagyapja, Erdélyi János hagyatékát, sajtó alá rendezte a nagy felmenő levelezésének két kötetét, továbbá esztétikai, filozófiai, irodalomtörténeti, népköltészeti írásainak kritikai kiadását gondozta/gondozza, megjelentette Erdélyi János útinaplóit és leveleit, újra megjelentette költeményeit, életműve bizonyos aspektusairól, mozzanatairól tanulmányokban számolt be, oroszlánrészt vállalt a nagykaposi Erdélyi János Emlékmúzeum létrehozásában és így tovább. Az éppen csak érintett tevékenységkomplexum (az tudja ezt igazán értékelni, aki végzett már óriási körültekintést és szakmai alázatot feltételező és igénylő „sajtó alá rendezést”), szóval ez már önmagában elegendő lenne egy teljes, kiegyensúlyozott életműhöz. T. Erdélyi Ilona munkássága azonban ennél jóval szerteágazóbb! Voltaképpen a 19. századi magyar és összehasonlító irodalomtudomány szakértője ő, aki (amint az a nemrégiben megjelent válogatott tanulmányainak kötetéből is kiderül) behatóan ismeri a reformkori Magyarország irodalmát (annak szellemi életét), s mindezt nem elszigetelten, hanem a mindenkor jelen lévő európai (főleg olasz, német, osztrák, svájci) kapcsolódásain keresztül. Csaknem két évtizeden átszerkesztette a patinás összehasonlító irodalomtudományi folyóiratot, a Helikont, foglalkozott sajtó- és színháztörténettel, a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán doktori iskolát vezet, s ily módon tanítványai révén is továbbhagyományozza (nemcsak) nagyapja és édesapja örökségét. Miközben hangsúlyozom, hogy a felsorolás távolról sem teljes, azt hiszem, ennyi is elég annak bizonyítására, hogy akár több életmű is elkönyvelhető lenne ebben a végeláthatatlan gazdagságban! Erdélyi Zsuzsanna első pillantásra „egytémás” kutató. Ő szinte egész életében, legalábbis az 1960-as évek vége óta „mindössze” az archaikus népi imádságokkal foglalkozik. Hogy miért volt indokolt a mindössze szócskát macskakörmök közé rakni, azt rögvest megmagyarázom: először is Erdélyi Zsuzsanna volt a magyar és voltaképpen az európai folklorisztikában is az, aki ezt a műfajt felfedezte (Erdélyi 1976). Szórványosan publikáltak persze korábban is ilyen szövegeket, de önálló műfaj voltukra korábban senki nem gondolt, senki nem fogalmazta ezt meg. Aztán (másodszor) miután felfedezte, óriási
