Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
Arany A. László néprajzi munkássága 393 seleteket. Ez azonban nemsokára megtörténik és akkor a közönség majd meglátja, milyen sajátos, szerkezetileg minden mástól eltérő a peremövezeti magyar népviselet...” (Arany 1941b, 38). Mivel az egész szöveg olvasható jelen kötetünk függelékében, tovább nem idézem. Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Arany a (magyar) népi kultúra sajátosságait nem egyes motívumok meglétével vagy éppenséggel hiányával magyarázta, hanem a motívumok, elemek összefüggésrendszerével, szerkezeti felépítésével, a funkcionális kérdések hangsúlyozásával: „A népviselet magyar volta nem annyira a motívumokban, a színben nyilvánul meg, hanem a szerkezetben, a formai felépítésben” (Arany 1941b, 38). Aranynak ezekben a passzusaiban, szemléletmódjában nem nehéz felismerni Pjotr Grigorjevics Bogatirjovnak a morva-szlovák népviselet funkcióiról írott tanulmányának a hatását (Bogatyrev 1937; magyarul: Bogatirjov 1985, 91-181). A viseletnek ez az értelmezése, szemlélete visszaköszön aztán Putz Éva koloni lakodalomleírásának bevezető tanulmányában is (Putz 1943, 33-35). Visszatérve a szlovákiai magyarság néprajzát összegző füzetéhez, Arany a Pozsony környéki falvak bemutatása során beismeri, hogy ezek „nem a szó szoros értelmében vett falvak”. Polgáriasul! nyugatias jellegű településekről van szó, korszerű gazdálkodással, polgáriasuk: anyagi kultúrával (Arany 1941a, 4). „Ami mégis közösségbe tömöríti e falvak lakóit, az a szellemi hagyomány, a sajátos és egységes rendszerű nyelvjárás” (Arany 1941a, 5). Utólag, több mint fél évszázad távlatából nehéz és veszélyes is kétségbe vonni az ilyen és hasonló megállapításokat, de mivel ebbe a csoportba sorolta a német többségű Dénesdet és Torcsot is, saját gyűjtési tapasztalataim alapján megkockáztathatom a kijelentést, hogy ezeket a többnyelvű faluközösségeket valami csakugyan egyben tartotta, ám ez nem feltétlenül a nyelv volt. A dénesdi magyarok és németek egészen a második világháború végéig teljes békében, egy faluközösségként élték mindennapjaikat, egy templomba jártak, egy temetőbe temetkeztek, össze is házasodtak. Mészáros János nevű papjukat mind a magyarok, mind a németek egyformán szerették, s csak „Mészáros bácsiként” emlegették nagy szeretettel a Németországba elüldözött egykori dénesdi németek még 1996-ban is (vö. Liszka 1997a). A szerző a legnagyobb teret és figyelmet a zoboralji magyar nyelvsziget bemutatásának szenteli. Ezt a térséget ismeri a legjobban, s az ebben a szövegrészben leírt konkrétumok kéziratos forrásai azóta a már említett Arany-hagyatékból részint elő is kerültek. Mindezekből adódóan Arany itt kísérli meg legalább részben érvényesíteni a népi kultúra szerves egységéről megfogalmazott szempontjait. A zoboralji magyarok népi kultúráját a nyelvjárás, népköltészet, viselet, szokások, építkezés témaköreire összpontosítva jellemzi. Közben kedvenc jelzője a „sajátos”, az „ugoros”, ami a kor szóhasználatát ismerve érthető, ám ma már tudjuk, hogy a zoboralji magyarok népi kultúrája, legalábbis anyagi, gazdasági vetületeit tekintve (és nem csak abban!), szervesen illeszkedik a térség (szlovák) népi kultúrájának rendszerébe (vö. Morvay 1957; Morvay 1980). Talán túlzott szigorúság lenne ezt Arany hibájául felróni (bár épp ő hangsúlyozta a szlovák környezet etnológiai megismerésének a fontosságát), hiszen a népies kultúrák etnikus-interetnikus jegyeinek, kapcsolatainak kérdésköre azóta is élénk vita tárgya a szakemberek körében. Amit sokkal inkább problematikusnak látok, az az, hogy Arany nem látszik figyelembe venni a Zoboralján lezajlott korábbi néprajzi, elsősorban folklorisztikai gyűjtések eredményeit. Tudománytörténeti közhely, hogy az egyik legelső, néprajzilag felfedezett magyar kistáj éppen a Zoboralja volt. Már a 19. század közepéről rendelkezünk egy aránylag részletes szokáslírással (Kelecsényi 1854), s ezt követően is kutatók sora látogatta a
