Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
382 Elődök, intézmények, mesterek szempontjából ez az esztendő nem sok új eredményt hozott, de magában hordozta már az elkövetkező időszak munkája minőségi és módszertani változásainak ígéretét. Itt hangsúlyozni kell, hogy még mindig csak inkább ígéretről van szó, hiszen a diákok - ha Kovács Endre szavai kissé túlzóak is - „tisztán érzelmi alapon, a tudományos szempontok mellőzésével” fordulnak a falu élete felé. „A regösök - folytatja az idézett szerző - nyarankint a szlovákiai magyar falvakat járják, ismerkednek a faluval, maguk köré gyűjtik a falu gyermekeit, mese, dal, játék közben figyelik a paraszti életet s az adatokat bejegyzik naplójukba. Romantikus faluszemléletük egy-egy népi faragás, új nóta hatására felujjong.’’ (Kovács E. 1938, 180-181) Mivel a diákok is belátták képzettségük hiányait (a Vetés 2. számában olvasható például, hogy „még nem történhetett megfelelő gondoskodás a cserkészek néprajzi kiképzéséről”), ezért az 1928-a gombaszögi táborozás keretében „tíznapos regösiskolát is felállítottak, amely a falu megismerésére és a magyar népi kultúra (népmesék, népszokások, népművészet, népjátékok) ápolására neveli a cserkészcsapatok diákjait" - olvashatjuk a táborozás meghívójában. Hogy mit érthettek a diákok a „népi kultúra ápolásán”, az Balogh Edgár előadásából tudhatjuk meg, amelynek summáját annak idején a Vetés is közölte: „A regösjárás legfontosabb célja, tulajdonképpeni értelme, hogy a jövendő magyar intelligenciájával a népi kultúrát megismertesse, s a cserkészeket már fiatal korukban a népi kultúra terjesztőivé tegye. Ez a tétel két követelményt állít fel: I. a regös diáknak el kell sajátítania azt az elméleti és gyakorlati készséget, amely a népi kultúra felkutatásához szükséges. Ezt a kioktatást a magyar néprajz adja meg. II. Regösdiákoknak össze kell gyűjteni minden olyan adatot, amely az elhanyagolt magyar faji kultúrára vonatkozik, ezeket az adatokat fel kell dolgozniuk, vagy olyan helyre továbbítaniuk, ahol az anyagokat tudományosan feldolgozzák. A feldolgozott népi kultúraanyagot közölni, terjeszteni kell." (Vetés 2,1928, 6-7). Hasonló szellemben, már a szociográfiai kutatások fontosságára való figyelmeztetéssel kiegészítve nyilatkozik a falukutatás szerepéről Jócsik Lajos valamivel később, 1929-ben: Mi tudományos jelentősége mellett pedagógiai eszköznek ismertük meg a népi kincsek gyűjtését, a paraszt emberi értékeinek a kutatását, mert segítségével a falu bajait, és így a szociális reformszükségletek lehetőségeit is kitapinthatjuk. A mi mozgalmunkban az ethnográfia jelentőségét a szociográfia egészíti ki. Ezt egyelőre csak teoretikusan fektettük le, mert a vándorlások szüneteltek. A reakciós regösmozgalomban ellenben az etnográfiával a mozgalom szociális vitalitását akarják leszerelni olyan formán, hogy a mozgalom legvégső céljának tüntetik fel a népdalok, bakternóták gyűjtését. Ezzel tehát a mozgalom fejlődését állítják meg. (Vetés 4, 1929,16) A fentiekből ismételten kiviláglik, hogy tervük a népi kultúrával nem valamiféle muzeális öncél volt, hanem igenis számoltak e műveltségnek korunkban betöltött (betöltendő) szerepével. Fontos, teljességgel szinte máig megoldatlan probléma ez, s főleg a kisebbségi sorban élők között égető, hiszen a megmaradásnak egyik feltétele - még ha közhelynek is számít - a megfelelő nemzeti önismeret. A szlovákiai magyarság tömegei pedig paraszti sorban, falun éltek, világos tehát, ha nemzeti önismeretre törekvő fiatalok első lépésként ezekre a jelenségekre figyeltek föl. Ilyen szemszögből érthetőbbek már
