Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
3. Elődök, intézmények
A Sarló és a népi kultúra 379 „rányílt a szeme az erdő embereire is”. Ez aztán egy hosszan tovakígyózó folyamat elindítója lett, amiről a Hét próbában az alábbiakat olvashatjuk: „Most már nem a sziklák és a fenyves, hanem a hegylakók álomképével érkeztem haza Pozsonyba, s néhány ifjú bajtársamat rávettem, hogy még ezen a nyáron induljunk el a csallóközi falvak meglátogatására.” (Balogh E. 1981, 27) Kialakult hát ezekben a tenni akaró, lelkes ifjakban a falu iránti vonzalom, amely rövidesen gyakorlati eredményekkel is járt. A Szent György Kör még az év novemberében pályázati felhívást tett közzé a losonci az A Mi Lapunk ban, falusi gyermekeknek rendezendő mesedélutánok szervezésére. A pályázat lényege, hogy a versengő csapatoknak „nevelő hatású” meséket kellett elmondaniuk a parasztgyermekeknek, illetve különféle dalokra, játékokra megtanítaniuk. Hogy honnan vették a mesedélutánok ötletét? Erről az alábbiakat írja Balogh Edgár a már fentebb idézett könyvében: Az igazság nem több és nem kevesebb, éppen csak annyi, hogy a hamarosan legmagyarabbá vált, sajátos népkincset, néphagyományokat a német Wandervogelektől kapta az első leckét [...] Vándorlásunk utolsó napján azzal fogadtak az egyik felső-csallóközi német községben, hogy éppen tegnap német testvéreik jöttek a vidékre. Messziről jöttek, csak azért, hogy felkeressék az idegenbe szakadt fajtájukat, és beléje sugározzák a tiszta német népleiket: azt a jókedvű, munkás-életfelfogást, amely megelégedett, talpig embereket termel a reális életnek. A lelkes német fiúk alaposan fölrázták a falut kisalföldi tunyaságából. A papkertben összecsődítették a gyerekeket, gitárkíséret mellett énekeltek nekik, játszottak, hancúroztak velük, valami Hans Sachs-játékot adtak elő, táncoltak, muzsikáltak, és amikor beesteledett, maguk köré ültették a vidám társaságot csöndes meseszóra. A falu rajong most értük... (Balogh E. 1981, 29-30) Kinn vannak hát cserkészeink - tulajdonképpen tehát pedagógiai missziót vállalva - a falvakban: egyszerűen adni szeretnének a föld népének, annak sajátos kultúráját, hasznosítható, maradandó értékeit még nem fedezvén föl. A Szent György Kör 1926 júniusában kiadott vándorlási felhívásában sem szerepel még a népi műveltség gyűjtésének kritériuma. Mesedélutánok szervezése, könyv és folyóirat propagálása a feladat. Az A Mi Lapunk ugyanebben a számában olvasható azonban Tichy Kálmán rozsnyói festőművész felhívása, amelyben népművészeti értékeink (kizárólag a népi díszítőművészetet érti alatta!) összegyűjtésének a fontosságára figyelmeztet. Ugyanekkor jelenik mega szerkesztőségnek, a Szent György Körtől valószínűleg független pályázati kiírása magyar népművészeti emlékek gyűjtésére. Azt hiszem, nem járok túl messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy ezek az egyik döntő lökést jelentették a diákok néprajzi gyűjtőtevékenysége felé. A nyári gyakorlatban aztán - több-kevesebb súllyal - már valóban érvényesült ez az irányzat is; ezért aztán utólag, A Mi Lapunkban a vándorlási verseny eredményhirdetésekor már ekképp foglalta össze a Szent György Kör a feltételeket: „A vándorlók feladata a cserkészeszme ismertetése, a mesemondás, jó ifjúsági könyvek és folyóiratok terjesztése, játékok és dalok tanítása és a magyar nép tanulmányozása [kiemelés tőlem, L. J. ] volt.” (A Mi Lapunk 1926,179) A nyári munka eredményeként jelent meg Balogh Edgár „élménybeszámolója” az A Mi Lapunk ban, amely arra is bizonyíték, hogy a regösdiákok gyorsan „meghaladták” Tichy Kálmán szemléletét, aki kizárólag a népi díszítőművészet alkotásai gyűjtésére bűz-
