Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

1. Néphit, népszokás, népi vallásosság

1. 2. Jutalmazás és büntetés. Adalékok a népi vallásosság KÉPSZEMLÉLETÉHEZ

Páduában csak így nevezik: IL SANTO, a Szent. Ez a bizalmasság földi, emberi. Páduában oly jelenvaló Szent Antal, mint egy családtag a családban. Mindenki személyesen ismeri, a páduaiak a nagy, bizánci jellegű székesegyházba úgy járnak a kedves Szent sírjához, mint egy családfőhöz, kivel mindent meg lehet beszélni; mindent, a legbizalmasabb, legszomorúbb emberi dolgokat is.

(Márai Sándor: II santo, 1940)

Augusztus vége van, és még mindig nem esik az eső. Régen a parasztok a szentekhez imádkoztak érte. Ha nem esett, előfordult, hogy megkorbácsolták a szent szobrát, vagy bedobták a folyóba és kihalászták, vagy sós szardíniát tömtek a szájába, hogy megszomjazzon.

(Mayes, Frances: Édes élet Itáliában, 2003)

A népi vallásosságban tetten érhető sajátosan archaikus szoborszemléletre, amikor az ábrázolt szentet mintegy élő megtestesültségében tisztelik, a magyar néprajzi szakirodalomban Limbacher Gábor hívta fel a figyelmet. Az általa „palócinak minősített területről (elsősorban az egykori Gömör, Heves, Hont és Nógrád megyék területéről) szép példákon keresztül mutatja be, hogy a vallásos nők (és részben férfiak) miként nyilatkoznak az egyes - általa prezentált esetekben gyakorlatilag kizárólag - Mária-szobrokról. Milyen tisztelettel öltöztetik, miközben beszélnek hozzá, majd ha „illetlen” szavakat találtak volna kiejteni a szájukon, miként virrasztották át álmatlanul a következő éjszakát. Egyszóval az általa bemutatott terület népe, tradicionálisan a szobrokat gyakorlatilag élő emberként kezeli/kezelte (összefoglalóan, további irodalommal lásd: Lengyel-Limbacher 1997, 19-26). Ezt az archaikus szemléletmódot összefüggésbe hozza azzal, hogy a paraszti (s tegyük hozzá: nem csak paraszti!) gyakorlatban megfigyelhető az élettelen tárgyak megszemélyesítése (amikor a fákhoz beszélnek [nota bene: a fa nem élettelen], amikor a személygépkocsinak, számítógépnek nevet adnak stb.). Véleményem szerint ez így kissé messzire vezet, ezért az alábbiakban - megmaradva a szűk értelemben vett képszemléletnél11 - a szobrok mint az ábrázolt személy eleven megnyilvánulásaira hozok néhány példát.

11 A továbbiakban kép kifejezés alatt, nyelvújítás előtti értelemben képmást (imago) értek, tehát az írott, festett és faragott képet (szobrot) egyaránt (vő. Szily 1902-1908,1: 312, II: 576).