Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)

2. Szöveges folklór

2. 32. A POPULÁRIS IRODALOM ÉS A NÉPKÖLTÉSZET határán. Adalékok egy magyar-szlovák-cseh

PONYVABALLADA NEMZETKÖZI ÖSSZEFÜGGÉSEIHEZ

1. A nemzetközi szövegfolklorisztika vissza-visszatérő vitatémája a szóbeliség és írásbeliség kapcsolatainak a kérdése. Annak is inkább az egyik iránya. Azt a kérdést tudniillik, hogy a népköltészet milyen módon adaptálódott az irodalomban, a folklorizmuskutatások viszonylag pontosan és jól nyomon tudják követni (vö. Liba 1991; Lüthi 1970). Sokkal bonyolultabb annak a kérdése, hogy a szóbeliséget, az oralitást mily módon befolyásolta, alakította az írásbeliség, a nyomtatott könyvkultúra, milyen szerepet játszott a népköltészeti alkotások terjedésében. Itt alapvetően két szélsőséges nézet áll egymással szemben: azoké, akik lényegében szinte minden, a szóbeliségben rögzíthető népköltészeti alkotást a könyves kultúrából vezetnek le, s azoké, akik gyakorlatilag kizárják, de legalábbis minimalizálni igyekeznek az írásbeliség szerepét a népköltészeti alkotások terjedése során. Csak emlékeztetőül utalok az Albert Wesselski (1931) és Walter Anderson (1935) közti híres-hírhedt vitára a népmesék terjedési mechanizmusairól.

Ez most nyilván nem az az alkalom, amikor e vitában igazságot kellene és lehetne tenni. Annyi azonban mindenképpen leszögezhető, és voltaképpen mindkét vitázó fél szempontjaiból elfogadható, hogy a ponyvanyomtatványok megkülönbözetett szereppel bírtak a szóbeliség alakulásában is. A magyar/magyarországi szakkutatás már a 19. század közepe táján felfigyelt erre a forráscsoportra. Legyen elég itt Ipolyi Arnold klasszikusnak is minősíthető, s a most tárgyalandó szlovák anyagra is vonatkozó néhány sorát idézni:

Szakolcza tudományos múltjának, miután régi gymnasiumát is napjainkban elvesztette, s épen csak most, fölajánlott 50,000 forintnyi tekintélyes összeggel szervezi az újat- egyik emléke még a régi, atyáról fiúra szállott Skarnitzl család féle könyvnyomdája. Igaz, a hazában alig tudni felőle valamit, és újabb statistikáink sem tudták még akkor, mikor mondották, hogy mennyit mondanak azzal: hogy „csak imádságos könyveket, kalendáriumokat és népiratokat ad ki tót nyelven” Jelenben már azt is jobban érezzük, mi tesz az, a népnek milliónyi példányban folytonos, kizárólagos olvasmányt nyújtani: mit a szakolczai nyomda hazánk szláv lakosai nagy részének hosszú idő óta szakadatlanul és majdnem egyedül is szolgáltat. Mily roppant tér itt is, csak volna erő, mely felhasználni tudná! Mi azonban most az egyszer nem azért léptünk bele; szándékunk csupán egy kis razzia volt gyűjteményünk számára. S mondhatom, meglehetős nagy batyu amolyan Stllfirld, Brunzwick, meg tót Zöld Marczi és Angyal Bandi, Rityir és Kisértet stb. mesés regés népkönyvet vagy magyarán mondva, ponyvairodalmi holmit szedtünk öszsze. A jó olvasó talán elmosolyodik sajátságos passiónkon. Mosolyognánk bizony mi, még pedig mily hálásan, ha a vidék nyomdája e féle magyar ponyvairodalmi öszszes termékei megküldésével megvigasztalna és megtisztelne bennünket. Mert ki sem hinné, a ki hozzánk hasonlón nem tapasztalta, mily, majdnem