Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából (Komárom-Somorja, 2016)
2. Szöveges folklór
Ipoly menti hiedelemtörténetek 283 nem hasonlót Leléden (Liszka 1992a, 86), Gulyás Éva pedig - hogy csak egészen közeli adatokat sorakoztassak föl - Perőcsényből közölt egy variánst (Gulyás É. 1977, 488). Jóval bonyolultabb az 5. számú történet kérdése. Az állatlan ló képzete ugyanis kapcsolódik a boszorkányhithez éppúgy, mint a táltoshithez, de a szláv hiedelemanyag vízilényeihez is (Gulyás É. 1977, 496-497). A szlovák nyelvű Hont-monográfia (Botík szerk. 1988) sajnos nem tartalmaz néphitfejezetet, s a számomra most rendelkezésre álló szlovák hiedelemmonda-gyűjtemény két olyan történetet tartalmaz, amelynek főszereplője áll nélküli ló (Michálek szerk. 1991,71-72). A helynévmegjelölés nélkül, még 1896-ban közzétett második történet végén a mesélő megjegyzi, hogy az áll nélküli lovak állítólag ördögök (Michálek szerk. 1991,72). Hasonló értelműek Gönczi Ferenc göcseji adatai is (Gönczi 1901,423). Gulyás Éva adatai viszont az áll nélküli lovak képzetét inkább a vízilényekhez kapcsolja (Gulyás É. 1977, 496-497, 506), s emellett szólnak Róheim Géza egyes adatai is, aki a cseh hastrman (vízi törpe, vízilény) képzetéhez kapcsolja ezeket a lényeket (Róheim 1925, 103). Az említett szlovák hiedelemmondagyűjtemény két öasrrman-mondájában viszont szó sincs áll nélküli lovakról (Michálek szerk. 1991, 13., 15). Jelen történetünk zárómegjegyzése, miszerint a boszorkány ló alakban is meg tudott jelenni, csak valami hiba volt benne (hiányzott az álla), illetve több más adat (Bihari 1980, 59; Tihanyi 1937, 301) arra enged következtetni, hogy elsődlegesen mégiscsak a boszorkányhithez kapcsolható az áll nélküli ló alakja (a kérdés persze további beható vizsgálódásokat, s nem utolsósorban, intenzív adatgyűjtést igényel!). Az utolsó két történet, a tehén hasznának elvétele, illetve a tettes megtalálásának a módja széles körben ismert. Hasonló variánsokat magamnak is sikerült lejegyeznem a közeli Leléden és Ipolyszalkán (Liszka 1992a, 89-92). Az itt közzétett adatok szerény adalékok az Ipoly mente néphitének minél alaposabb ismeretéhez, s egyszersmind bizonyítékai annak, hogy intenzív gyűjtéssel (annak a bizonyos tizenkettedik órának szakadatlan emlegetése és a harangok félreverése ellenére) még ma is szaporíthatóak ismereteink az ilyen archaikusnak számító témakör tekintetében is. (1994)
